É∙n

Nem dühös, nem fakad,
a szavam csak akad,
ahol tud, és, ahol nem,
mert ez van mindig velem.

Néma, hangtalan és halk,
üvöltenék, ha hallanának,
de az sehogy sem hajt,
hogy tagja legyek a falkának.

Én kívül esek mindenen,
így elesek és nem kelek,
túl mindennemű ingeren,
csak vagyok, nem kellek.

Fázom a sötétben, ahol lakom,
ott az én meleg és félelmetes,
egyben békés, apró otthonom,
mi a fagytól teljesen mentes.

Ahol látok ott nézek,
nem érzek, csak,
és csak vérzek,
a szemem vak.

Étkezem a húsomból, mikor szép akarok lenni,
magamra rántom két kezem, mert élni akarok,
hogy magányomban meg tudjam magam enni,
így csak a semmiben, a gondolatban meghalok.

Vadul vérben vergődve vesztem végem,
vélem volt, van, vigyáz valómra vélt valóságban,
mert merek magammá mordulni. Merem...,
meg merem merényelni mondataim magamban.

Egy vagyok, egy Isten, ki öl, mészárol,
ki teremt, majd magán nevetve ad nevet.
Elnevezi áldozatait védtelen számokról,
majd betűkkel gyilkol egy jót, de csak egyet.

Magába roskad teremtménye sikolyától,
mikor magát látja szemében tükröződve,
ahogy megszabadul halandó valójától,
és túl lép, teremtőjével mit sem törődve.

Mert ez egy történet, mi engem zavar,
a fejezet, miben magamat írom le,
nem egyéb, mint sárguló, őszi avar
pénzes hordóban élvezettel felöntve.

Én a szörnyeteg, a hangtalan,
ki magát eszi, emészti, panaszolja,
mert lénye csak ennyire agyatlan,
hogy elmúlását maga szavatolja.

Acél vagyok a jégben, fagyott és hideg,
mozdulni képtelen befolyásoló tényező,
mindig, mindenhol félénk és rideg,
mint egy fűvel benőtt téli mező.

Osztható vagyok nullával, mert az irracionális,
eredménytelen és értelme megkérdőjelezhető.
Jelző vagyok egy szóban, mert az racionális,
ugyanakkor önálló jelentéssel nem rendelkező.

Törpe vagyok az óriások földjén,
egykezű a fakezűek között,
nem vagyok semmi más csak én,
mert nem állok magam fölött.

A gondolat suhan, a szó csak akad,
a tett elszáll, hol szükség nincs rá,
mert az én csak ronda gazt arat,
majd az esőtől bújik a lyukak alá.

Nem pont vagyok, hanem vessző,
de annak is csapnivalóan kevés.
Ebből sehogy sem lesz ő,
kivé válnék, ez csak evés.

Önemésztés, megpusztulás,
betegség és fájdalom természettel,
hideg és semmilyen elsorvadás,
egy fa, lassú, homályos erezettel.

Vágott szélű néma üvöltés vagyok,
nem nőnek testemből virágok,
csak befelé fohászkodik valami,
ami nem én vagyok, hanem "mi".

Hosszan és erősen vágyom,
nem döntöm ketté alapom,
küzdök, hogy tovább erőlködjek,
talán valaha fel is öltözzek

Maszkom vagyok, mi eltakar,
nem egy gondoskodó, ölelő kar,
inkább parazita, mi arcomat szívja,
a mindenemet, az életemet akarja.

Vergődöm, mert kell, mert muszáj,
nem hagyhatom abba csak úgy, ha fáj.
Én ebből táplálkozom, a nem létező,
én a hófödte, fűvel benőtt téli mező.

Egy bajom, az egy otthonom,
hiszen sárkány vagyok mindenhol,
oroszlán a kinézetem, mert jámbor,
mert szelíd és lassú az önpusztításom.

Vagyok, mert lennem kell,
mert muszáj,
mert fáj,
mert esznek,
mert eszem,
magamat emésztem.

Hideg van mögöttem,
magamat megettem,
faltam, ahogy bírtam,
majd mindent leírtam.

Írtam százszor, ezerszer,
de nem elégszer.

A kétségek gyötörnek, ahogy fejem fáj,
mert nem látok, nem érzek.
Nem felejtek,
tudat alatt minden szart megjegyzek.

A hígat, a szilárdat a sunyit és a nyíltat,
de egyiket sem vetem meg önmagáért.

Elborulok oldalra, hogy könnyemben fulladjak meg,
mert sírni férfias egy kupac zártszelvénynek,
mi körbeöleli magát, hogy felülete végtelen legyen,
de belseje csak üres héj fedte üresség.
Nem való, nem képzelt és nem, mert nem
nem
nem
nem
nem.

Elfedett szó az összes, az álarcban megfulladok.
Könnyeimnél csak fulladó lélegzetem szebb,
ahogy oxigénért rimánkodva csak némán üvöltök.
Írom a sorokat, gyilkolom teremtményeim,
mégsem hallatszik, hogy én, én vagyok, nem mi,
mert mi is lenne szebb minek lenni...

Vad vár, vagy ének,
vad bástyák, vad élet.

Én, mindig csak az istenverte én,
mert én vagyok, nem mi,
nem.

Fényben élek, mi illúzió, mi probléma,
a felsorolásban a durva szinonima.
Egy vonal az életem, nem egy sík,
mert egyedül csak ezt határozom meg,
keretek között, szakaszként élek,
hol életem a hossz szabja,
a grafit színe tartja.

Egy radírtól függő semmiség, a semmi szava.
A szó semmije, hol még a jelző is túlzás egyetlen betűre,
mert egy betű vagyok. Az énből az "é",
mi megszorzott "n" változóval.

Ez vagyok.
Nem ember.
Nem valaki.
Csak egyetlen ismeretlenje az egyenletnek.