Elkerülve

Fúj a szél a széles mező felett,
a kezem viszi magával a hullám,
mire a szellőcske gyengéden feltett,
bár úgy fekszem, ez mégsem a hullám.

Azt gondoltam a levegő pusztán létezik,
stagnál, nem halad és nem fejlődik sehova,
de ahogy a tompaként is megfelelő baltát élezik,
úgy ez sem olyan, mely maradna; megy, de tova.

Úgy suhan el, rajta, benne, vele, a testemmel,
akár a sorozatgyilkos egy éjszakai akciót követően,
durván, jogtalanul, mégis elegánsan a tetemmel,
a nyugalmat kicsapva a szemlélő kezéből megvetően.

Olyan gőggel, mely sugárzik róla napként...
fekete napként. Sugarai nincsenek, meleget nem ad,
persze prédikál valamiről hittérítő papként,
melynek végén mindig egyetlen leckét felad.

A szemével nem öl, de a tekintet perzselő,
ahogy cipel a hátán, ahogy tehertől lassan lép,
mert a szabadidejében bőszen disznót perzsel ő,
úgy vezeti le a stresszt, hogy magának a halálból tép.

Ilyen ez a szél, ilyen a levegő, melyre fiai és lányai tettek,
azért visz, mert áldozata vagyok a jónak, vagy rossznak,
a részeimből, a számukra ízletesnek tűnő részeimből ettek,
azt gondolom; mondhatjuk rájuk hogy ők rosszak.

Azonban megállnék a lábamon, feltenném két kezem,
azt kiáltanám: Engem már pedig biztosan nem!
Aztán várnám, a csupaszságért eldobott mezem
árnyékában, ahogyan megváltozik ez a nem.

Az viszont sosem fog magától a helyére kerülni,
mindig önérdek lesz a neve, kegyetlen a jelzője,
és ott fogok benne mélyre és mélyre merülni...
Előttem, alattam, körülöttem az élet mezője.

Ezen kúszik a szellő, mi visz, mi azért támaszt meg,
nehogy a zöldellő mérgekhez érjen testem alja,
és legyen azon részem egyetlen hatalmas heg,
vagy maradjak ott némán, üvöltve, örökre alva.

Inkább hagyom neki, amit szeretne, hadd egyen,
fogyasszon belőlem, táplálja éhező gyermekeit,
mert ez már csak ilyen. Inkább fájdalom legyen,
mint elmúlás szabadon...
magamba börtönözve.