élet!

Előtörő gépek zúznak szét a mindennapokban,
ahogy sétálok a tavam felszínén zaklatottan,
belekalapálnak a vízbe, egyre mélyebbre és mélyebbre,
belevernek, a mélységes mély, fekete sötétbe.

Azt gondolva, hogy a fény már nem egy ábránd,
nyújtom magam felfelé és kapaszkodok saját magamba,
aztán elszakadok,
csúszok,
zuhanok,
de újra megmászom a hegyet,
kitépem magam a felszínre, hogy ott ismét beleverjenek a földbe, akár egy cölöpöt.

Várom a következő pofont, mert egyre magasabbra jutok;
az gépek adta fájdalom az étkemmé vált a mindennapokban,
bár beteg leszek tőle, mégis éhezem erre.

Az élet kell, hogy minden réteg bőrömet egyesével tépjem le magamról a körmeimmel,
és a végére azt hozzam a felszínre, ami és aki vagyok.
Kettéharapom a tetves gépeket, ha nem vernek elég erősen,
mert küzdök, hogy küzdhessek a küzdelmemért.