Éjjel

Nem beszélek, mindent elfelejtek,
hidegnek érzem fájó testem,
minden létező szót elejtek,
sose csukom le a szemem.

Szavam az ujjaimban élnek,
néma szörnyeteg vagyok,
csak magamtól reszketve félek,
minden éjszaka békében halok.

Szemem az üresség tengere,
víz és rét váltakozó fehérben,
szívem a jég vánszorgó mezeje,
életem a magam kezében.

Az énem bezárva magába,
sajátos arany a ketrece,
a lelkem az érzelmek agyába,
mindenem börtöne az egy perce.

Csak forrok, üvöltök magamban,
a dühöm lankadatlan óceán,
fogva tartanak a húsomban,
csak a levelek ősze szán.

Magam körül csak kulcsokat látok,
zárak viszont sehol sincsenek,
nehéz fejjel, görnyedten állok,
nem lelem helyét a kincseknek.

Zárt test, nincs gazdája,
benne egy démon üvölt,
őrjöng ki magát magába,
majd fekete álcát ölt.

Levelek ősze szán engem,
mert vulkánok törnek ki bent,
mégsem hagyom, nem engedem,
csak hordom az orrom lent.

Húznak a szelek, üvöltenek,
velem születik egy démon,
a kezeinkbe fát ültetnek,
hogy írást lássak a falamon.

Feketére írt lassú fehérek,
a szemeimben mély nyomon,
erős vésetben fetrengnek,
mert élek, mert hagyom.