Egy társadalmilag elfogadott bálna hasának alja

Kavics vagyok a tufában, levegős ruhám úgy tart, hogy az óceán
buborékként fogad, hisz ő a nagy, a hatalmas, az etalon.
Bukdácsolok a felszíntől messze, hisz nem vagyok én orkán,
sem egyéb ceten, mert nekem ez jutott, ez a hon.

Lefelé tartok. Szép lassan, gurulok a felszíntől messze,
száz méterre a fény alatt, hol a halak is csak tátognak.
Így nem jutok előbbre, leginkább csak el vagyok veszve,
mert látok és nem nézek, hisz felettem egy nagy alak.
A víz sikít körülötte, engem nem enged, tovavisz.
Kishal ő, mégis óriási. Magával fog kezet és ás,
hisz megteheti, nem habozik, mielőbb odavisz,
ahol én, ő, és összességében minden olyan más...

Nem. Itt, így... itt nem. Nem így, sem máshogy.
Ez a hely nekem egy lefelé mutató árnyék,
sem több, sem kevesebb, hisz nem ő, más fogy;
a magasságom, melyet úgy nyom le, mint árny ék.

Ha bukik, bukjak én is, ha nem, talán mehetek vele,
mégis a tufából fogy a levegő, lassú az ereszkedés,
viszont látható, míg körülöttem az óceán fele.
Még nincs hang, nincs egyéb, mint veszekedés.

Nekem szavam nem lehet, és a víz is közel van már,
ha én akarok lenni, sietve fel kell adnom magam,
mert közel a mindent beborító, könyörtelen ár,
mely költség számomra, mitől eldobom agyam.

Én vagy én? Melyiket válasszam?
Bukjak alá magamtól, vagy vele?
Őt vagy magamat fárasszam?
Velem, vagy vele legyek tele?