Csak órák

Napfényben jégbe zárt acél,
csillog a kőkemény szilárdság,
éle pengeként hosszú táncra kél,
mi maga választotta rabság.

Magányos a parkett szélén,
közepéig el se látva csak lép,
de ezzel táncol pengéje élén,
hisz neki a világ csak egy kép.

Suta mozgása a magány dala,
míg halk zene szól a távolban,
így él, mint víztelen folyó hala,
de az olvadás oka már ott van.

Kedves szavak perzselik,
a jég róla gyorsan párolog,
mellette napként emelkedik,
álmában többé nem forog.

Gyémánt keménység olvad,
változik forró, ölelő széllé,
jegét ledobva napja mellett marad,
szíve odaköltözik mellé.