Bizonytalanul meztelen

Feszül a bőröm az arcomon, ahogy egy kéz húzza,
egyre csak tépi, és vonal képződik középen tőle.
A rés hirtelen pattan el, a szépséget ököllel zúzza,
mikor a küllemem ujjai közt végzi, mintha csak ölne.

Körmei alá csorog a vörös nedvem,
mert feltépte az igazságot erővel,
még sincs sikoltani való kedvem.
Inkább segítenék neki tőrökkel.

Elvette tőlem fedezékem, mit magam is megnyitottam volna,
így védtelen, levegőtől sebzett képem vérzett a világ szíve felé,
nyűtte, míg az fel nem adta, majd húzta, többé már nem tolta,
szakadt cafatokat magába zárta, kitárva engem a közönség elé.

Nem maradt már másom, csak magam,
ott, azon a helyen páncélzat, álarc nélkül,
fák, szobrok és az élet maga, suttogott halkan:
Védtelen, csupasz valójában is elénk térül!

Halk szavak vettek körbe, értetlenül állva,
megfogták egymás kezét, el ne essenek,
mert álluk lezuhanva, a koszban földdel hálva,
vigyázott, nehogy zavarukban nevessenek.

Míg a sejtelem szabadon szállt a levegőben,
én csupaszon folytam eltépett ereim falából,
úton voltam, magamra leltem a folyón
evezőben,
és néztem őket, kik ebédjüket ették fatálból.

Egymáson csodálkozva a meg nem értés uralkodott,
míg a feltépett arcom újra kültakarót növesztett,
s az önkritika bennem már csak lassan unatkozott,
míg az ők csak voltak, akár egy megtermett kövesztett.

Önnön megismerésem hátra nézésre késztetett,
hogy meglássam, az arcomat tépő illető kilétét,
előkészítettem erre minden reakció készletet.
A vakfoltom rejti, de vajon mifélét, kifélét?

A gondolataim vihara, már csak időpazarlásnak tűnt,
mert ő esernyő alatt állt, nem ázott előítéletben.
Megláttuk egymást, egy kétes mosoly az arcára ült,
én nyakizmaim feszítettem, fejem eltérítőben.

Nem valaki, még kevésbé valami,
az ott én voltam, magam téptem,
de nem akartam ezt hallani,
így előre léptem.

Mozdultam volna, ha valamiben meg nem akadok,
majd kezemre néztem, mi elém nyúlt ki előre,
ujjaim közt ocsmány, ruganyos cafatjára bukkanok,
ugyanarra a bizarr, előrelátó, tépő, nyúzó erőre.

Előttem és mögöttem végtelen én áll,
mi tépi a másik arcáról kérgét,
és a végtelen térrel hál,
elveszi a társadalom férgét.