Belső

A tehetetlenül magában süllyedő, magányos szikla kicsiny darabja, húzza magával az énekben kifakadó vágyakozás hangját, hogy a fülszakajtó ricsajt mindenkorra elnyomja, de az apróság ereje csak az akarat ellensúlya lehet. Azon akarat, mely felnyitja a testet és vért önt belé, mely az agyba leheli a gondolatokat, mely kést döf a magányos szívbe és kölcsönözi a szilánk elleni erőt, mert nem akar eltűnni az óceánok feketés mélységében, hisz ő az „ember”. A lény, mi testként él a testben és karokat emelget, szájat beszéltet, mi meghallja és megérti, mi vágyak testébe önti a szándékok halmazát, hogy ezzel is padlót építsen a nehéz apróság alá, mi csak húz és húz. A ricsaj birodalmában az idegesség fájó csendet szül a magasban, mégis a vágyakozás felfelé hörgi dallamát, míg a darabka húzza és az akarat alájuk épít, mert ettől „ember” az ember.