Beszélj hozzám világ
Fekete falak vesznek körbe;
lent fehér, fent fekete,
a csontom olyan görbe,
mint a hangom kerete.
Továbbra sem értem;
ha utazom folyton előre,
akkor sem tesz értem,
hisz már szert tettem erőre,
de mit tehetnék, ha ez vagyok én?
Talán változzak át, nézzek lefelé,
hol tör fel a fényből a bűzös kén?
Utazzak én is, ahogy mások, e felé?
Tudod mindenki, én sírok,
belül csendben várom,
hogy nekem írj, s írok,
a válasz talán nem álom,
mégis annak érzem,
mert egy vonaton ülök,
és nem úgy vérzem,
még akkor sem, ha falba ütök.
Görbe csontokkal születtem,
akadályokkal mindenhol bennem,
ezért folyton feszült lettem,
ezért kell folyton mennem.
Megyek előre, haladok abba a nagy sötétbe,
folyton azon gondolkodom, vajon erős-e hangom,
nem állok-e címerrel díszített, kilőtt sörétbe?
És?
És, vajon a keret, melyet belőlem,
egy nagy adag fából faragtak,
hogy a világot rejtsék el előlem...
Itt, a hangszálaim elég dagadtak?
Néma üvöltés vagyok egy helyben.
Egy mozgó helyben, egy fülke vesz körül,
egy mozgó vonaton ülök, melyben
az ember csak saját magának örül.
Vagy tévednék magammal kapcsolatban?
Talán ők mozognak, a peron megy odébb,
ahol a fehér beton teteje karcolatlan,
állnak mereven bámulva, és ott épp...
Ott épp szeretkeznek fejben,
a tekintetemmel hálnak,
fürdenek abban a tejben,
melynek tetején állnak.
Egy fekete szobában élek,
ahol lefelé nézni méreg,
de felfelé sincsen lélek,
mert ez itt egy mérleg,
amire görbe csontom,
és keretéből kitörő
hangom vérét ontom.
Ez mindent kiölő,
mindent...
Olyan nehéz lenne neked,
kedves mindenki, ha látnál,
tekinteted pedig nem reked
a kifelé bámuló emberi hátnál?
Miért csak bámulod, ahogy megyek?
Mondd, mindenki, nem jönnél inkább velem?
Mindenem eldobnám, hogy szavaidból egyek,
de talán túl tág kettőnk között e széles verem.
Nem tudom, hogy mozgok,
vagy te mozogsz,
hogy ki mozog...
Talán ketten mozgunk,
együtt,
ellentétesen?
Néma üvöltés, te hangtalan virág,
olyan ez akár egy tánc a teremben,
ahol bent a sötétség, kint a virág,
és én csak bámulok felfelé e veremben.