Belül

Találkozás a mindennapokkal,
a valóság kínzó folyama,
sodródás egy tengerben,
ott úszni, ahol a lehetőségek raja fuldoklik,
hallani a lehulló levelek téli sikolyát,
azt érezni, ahogy a csontokra telepszik a szürkeség,
évtizedekre előre látni ugyanazt,
az agy fáradhatatlan mivoltának keserősége,
mi mind rárúgja az ajtót egyszerre a hétfőre,
majd a keddre, a szerdára, a csütörtökre, és a péntekre.
Ettől nem szabadul a szombati hajnal, sem a vasárnapi alkony,
mi úgy ázik a kátránytó csodájában, mintha pezsgőfürdőt venne.
Gyógyír?
Az nincs.
A zsák, a bőr, mely körbeölel, és lassan múlik,
az a fajta lomha égés, mely parázsként emészti el a valót,
olyan ez.
Lennék őszinte, de miért ártanék magammal magamnak?
Azt kérem, hogy a belső ordításom ezen a mezőn,
virágokat nyisson, de tudom, mifán terem a tenger.
Pont eleget láttam ahhoz, ami itt következik be,
itt terel remények között a reménytelenségbe.
Nincsen itt hely, egy illúzió az egész,
a játéka valakinek, valaminek, mintha program lennék egy adag húsban,
Érzek!