Bátoríthatatlan

Alagútban bolyongva, fényt csak távolról ismervén,
él gondolatokban, a magához képest koravén.
Idejét kíváncsiságba és sűrűn feladott imákba öli,
mert a pillanatokban elméleteit testekbe önti.
Valókat kelt életre, melyek halálba tartanak,
elmúlásba, lassú vesztükbe gyorsan rohannak,
mint üldözött vad léte, olyanok teremtményei.
Elvárásban, megszűnnek létezőnek lenni.

Csak vektorok érik a sötétben gubbasztót,
ki nem nyög ki magából egyetlen árva szót,
ehelyett imákat mormol orra alatt szüntelen,
mert létezése az uralkodónak szemtelen.

Nem utazik térben, nem hajtja az idő,
elkorhad szépen, majd újra kinő,
testét eszik, ocsmány bogarak rágják,
mert fekszik, rossz helyen látják.

Az alagútban bolyongva, árnyakkal társalogva,
a magához képest koravén szól: ezt megértem!
Hanglények őt kézen fogva, testén pislogva,
vonszolják ki tudásából, ő ismét szól: elérem!