Oda

Az élettől megtaposott fehér lelkű szenvedései, a seholban érnek véget;
ott kergeti nyomorba saját elméje által járt tánc az idegein ropva,
melyet olyan kéjes sóvárral vágyott, akár a boszorkány, kit máglya éget,
mert a könnyűségből egy kis tragédiát szeretne magáénak; sötétet lopva.

Persze, annak könnyű, akinek eleve ott van, vagy talán pont azért nehéz,
mert ereiben csorog a feketére festett élet, mi nyomorban ringatja,
ezért bámul értetlenül az érintetlen, és úgy, de úúúgy ekéz...
mint az igazság mérlege, melynek karját a hazugság ingatja.

A valós a horizonton túl legel, ott, ahol fák nőnek a szobrok között,
ahol a fém erdeje olyan ritka, akár bármiféle anyag, atomi szintje,
ahogy a sötétség szövete, úgy ez is a láthatatlanban kötött.
Nyomort köhög fel magából a táj, megszakadva benne szinte.

Ott buzog az erdő szélén. Ott ömlik kifelé. Árad a mezőre,
ahol némán üvöltök egy virággal, míg az nem nyílik ki.
Magamat nem látom, de úgy mégis... hogy lehet ez, őre
annak, ahova vágyom eljutni?

Hozzád.