Az eredményeimmé válás problematikája

Hajnalban a nap sem olyan kék,
mint az óceán mélyének feketesége, fehér.
Az elszabadult áramlaton nincsen fék,
áthág mindenen és bármin, szíve ledér.

Sztohasztikus ellentmondásokban konzekvensek
azok a nagydarab víztömegből álló trajektóriák,
melyek olyan hévvel titulálnak okosnak és kedvesnek,
hogy azok már szándékoltan oktrojált kategóriák.

Rám projektálva, olyan ez a transzformáció,
mint egekbe vert ék; egyszerű tautológia.
Problematikus ezen szürjektív frusztráció,
hiszen ez infinitezimálisan apró ontológia.

Az egész persze virális és kauzális,
mert eme felszínes leegyszerűsítéssel,
egy ilyen mémmel a plebsz, kalkulál is,
magamat beleszámítva értelem ürítéssel.

Mintha ténylegesen ott lennék a parnasszuson...
Mintha habitusom, kategóriánként deklarálna oda...
Én annyira nem lovagolok a kövér basszuson;
inkább azt kérdezném, hogy "Mégis hova?".

Elhantolt egy eukariotaként létezem a létben,
felettem óceánnyi százak és ezrek lődörögnek,
egyszóval számomra a negáció szerepel a tétben,
melyet az áramlatok forszíroztak, mert hörögnek.

Mély hangjukból folyik ki a sekélyesség.
Longitudinális voltuk, őrjítő önazonosság
és folyamatos, statikus kedélyesség,
még sincs differencia, én is lehetek egyszerű konokság.

Olyan számomra hallani ezen információs intonációkat,
mintha szoborrá emelnének a mikroszkópikusra,
melyeket bár kényszereim láttatnak velem irreális lokációkat,
diszciplináim talán már ténylegesen duzzadtak makroszkópikusra.

Kényelmetlen a komfort, melyért küzdök,
mit az áramlatok pofáznak nekem,
mit nem hallok meg,
mit kizárok,
mit meg sem értek...

Elfogadhatnám, de akkor mi lennék ezután?