Árnyék

Vörös égbolt alatt ezüst színű fa magaslik fölém,
Látom a sok baljós, sötét alakot gyűlni körém,
Nem figyelnek rám lépnek, rám ülnek,
Hiába szólok odébb nem mennek,
Füstölög szájukban a fekete rúd mit elnyomnak rajtam,
Ízzó kék parázzsal perzselnek, szavam túl halk,
Ordítok, de meg sem hallanak,
Ezek, kik ételei egy szúnyognak,
Kis, idegesítő fehér rovarka,
De jó lenne elpusztulva,
Gondolja ez az óriási állat,
Rajtam pihentetve lábát,
Nem törődve velem, pedig fáj e művelete,
Szívesen cipelnék inkább még egy fát helyette,
Tudom, én vagyok egyetlen menedéke,
A nyár elől bújt ide.