A világ felé

Talán tőled, talán magamtól,
de félek, itt létezni e helyen,
talán tartok e kietlen világtól,
nem tudom, hogy maradjak ebben.

Az ablakon kifelé bámulva,
de kilátást keresve a kilátásban,
mert ez előttem be lett falazva,
keresem az értelmet a valósban.

Fázom, félek, de nyugalomban
tartom magamban démonaim
s addig álmodom nyugodtan,
míg meg nem fujtanak saját karjaim.

Futnék én egyenesen előre,
ha nem akadnék meg mindig,
saját énemben, mi testem őre
és nem enged tovább csak a falig.

Itt érzem a szagtalan világot,
ami csak úgy magamra hagyott,
mint az első hóvirágot,
mi a hidegben még megfagyott.

Érzem a hátam mögött a zajokat,
én keltem mindet, mégis félek.
Kívülről magukat kisértő árnyakat,
belülről magamat látom, ahogy élek.