A vaksága élni

Érzem sötétben a vakságom,
látom, ahogy eltévejedett angyal
két szemét keresi a sokaságon,
nem kért eszmét mikor jön a hajnal.

Hallom a hangtalan betolakodót,
vállon, hason szúr a birtoklandó észjárás,
leszakadt füle hívja a gondokat maga előtt tolót,
míg valaki megírja a hosszú órákon át tartó éjvárást.

Fűben fetreng a gyötrelem angyala
és csak mereng, mikor felfelé tekint,
szemei nélkül nem lát úgy, mint valaha,
mert végül fentről senki sem int.

Órákban méri téveszméi alkatát,
mikor nézi, hogy úsznak a fellegek,
tekintetében hordja zord állatát,
míg én csak bámulok és figyelek.

Férgekben úszik teste a sárban,
mégsem vérzik szíve jobbért.
Példáknak szobraként egy várban
éli éneknek sorát a többért, a jóért.

Itt vagyok, látom, csak nézem,
nem adok, nem veszek el tőle,
csak bámulva nyújtom kezem,
állva, el nem érve jön a sikoly tőle.

Csak halljuk egymást szemek nélkül,
mondunk egy s mást némán állva,
nem törődünk a másikkal végül.
Elfekszünk a gondokkal hálva.