A tavasz ősze

Itt a tavasz, eljött a virágok kora,
mikor kinyílnak a szelek, a lágy esők,
leigáz a friss, zölden ragyogó horda,
megjelennek az zümmögő elsők.

Madarak ébresztenek a fák tetejéről,
a fény betéved az udvarba hajnalban,
mégis a tenni vágyást az elejétől
csökkenti és suttog egyre halkabban.

Alakja a zöldnek nem könnyű
és nem mutat előre, pihenni vágyik
a megfáradt és kék könnyű,
ki mindig csak az álmaiban ázik.

Ernyedt valóságban a virágok élednek,
de a katonák lassan álommal küzdve
merészkednek vissza, védelmét a léleknek
teljesíteni fáradtan, hűvös harmatban ülve.

Míg korábban pengék szelték az arcot,
most nem vöröslik a bőr a levegőben,
csak lila foltokkal, ráncokkal jelzi a harcot,
juhászként, problémáit odébb terelően.

A tervek mind lassúak, az ész fásul,
gondolatok fakulnak, a virágok nyílnak,
de mind csak ott, valahol hátul,
elrejtvén arcát ennek a kínnak.

Mert önzőség kisajátítani az időt
és pihenést kántálva megállni benne,
egy virág sem irthat semmilyen erdőt,
hogy önmagával szembe ne menne.

Fénylik a szirmok teteje, a viasz,
úgy csillog, mint egy ékszer,
de kérdés, hogy mi az,
mi ez a kényszer?

Öt levele van a lóherének, mert ritka,
álarca van a hónak, ha nem fagy,
ahogy a költő azt egykor írta;
a szív is fontos, nem csak az agy.

Mégis a dobogás erősebb a csikorgásnál,
mi rejtve, a háttérben morajlik el évekig,
míg el nem hal a rozsdától a karjánál
és a tiszta, nyers érzelem elérkezik.

Az hatol a fejbe, mit a szem lát,
pedig a szem sosem nézett,
érzete csak egy nagy, lapos hát,
mindig is a fül volt, ami érzett.

Hallani a virágok nyílását,
a világok kántáló lélegzetét,
a természet nyögő hálását
és a kövek nehéz érzését.

Hiba van ott, ahol minden találkozik
és csak várni, várni és várni lehet
szorgalmasan, amiről mindenki áradozik,
mert az ember csak elvárást ehet.

Diétára kárhozva, mindent megszagolva,
énekében a madár virágot fal fel bőszen,
mozdulatait mereven, kimérten tagolva,
visszatér a fészkébe fáradtan, őszen.

Hangok hagyják el a sárgaságban úszó udvart.
Magukba roskadó növények azok, kik gyászolnak:
ősz madarakat, megroskadt nézeteket, a korai avart.
Eszmék tapadnak rájuk, elvek, mik ragaszkodnak.

Elmondhatatlanul kimondatlan szavak,
miknek látványa nem kék és nem zöld,
inkább a szürkével rokon sötét havak,
mik alantasan súgják: a fehéret öld!

Puszta megfáradtság az egész,
nem több, mint a túl korai,
mindig okosabb, lassú enyész
mindenhova elérő vékony karjai.

Ritka vad, mely fenyegetően néz magára,
ki önnön valójában látja a hallani valót,
madár tetemet borít fejére, testére, lábára
és döf beléje mélyre menő, tompa karót.

Ezen fehér holló építette az udvart,
ültetett belé fát és szórta tele maggal,
miből fű lett, és lassan zöldbe haladt,
ahol gyakori madarak éltek ősz taggal.

Ősz lakozik a tavasz mélyén,
mi csak vár, elnémulva bámul
és táncol a penge víz élén,
hóról álmodik, magán ámul.

Lassan lassul a lassulás,
ahol van, ott lesz is a volt,
kifakul a messze látás,
a lángnyelv tüzet olt.

Nem kell cél a vágyba,
mégsem megy nélküle,
nem fekszik vele ágyba,
csak alszik kihűlve.

Mert tavasz van,
fáradt vagyok,
fáj bármilyen tan,
így megfagyok.