A takaró alatt biztonságos

Különös csend lepi testem, ahogy az utcán
sétálva teszem egyik lábam a másik után.
Testem olyan akár a jéggé szilárdult ólom,
mely nehézkesen hordja a talaj felé az orrom.

Míg a világom folyamatosan omlik össze,
két kezem inkább a sötétséget ölne
bennem, hogy ne érezzek többé ilyet,
agyam pedig éjszakát kívánva siet.

Vágyom az éjre, hol a takaró véd,
hol végtagjaim sietve húzhatom be alá,
nem számít, hogy mi is az; paplan vagy pléd,
páncélom az; így válok a depresszió tengerében hallá.

A gondolatmentesség gondolatában pörgök,
míg testem nem mozdul meg, hátha levegő éri,
hátha bármi történik vele, magamban ezért hörgök,
pedig az élet csak a tényleges jöttömet kéri.

Nincs itt semmi más, csak én, a sötét
és a félelmem, mit saját elmém vetít elém,
ahogy telibe talál egy golyónyi sörét,
traumákat ültetve sebeimen keresztül belém.

Koppan a fejemben a hang; mintha valamit hallanék,
de csak a paranoia szól belőlem, mert már félek mindentől,
így alakult, hogy a valóságban inkább csak némán hallgatnék,
és szabadulnék, ha tudnék, a lehető leggyorsabban mindettől.

A takaró alatt biztonság van, az álmaimban biztonság van,
ott semmi sem állít engem a fal elé
golyófogónak,
nem szól az ordító, tömegeket mozgató téveszmés tan,
és senki sem kéri, hogy a bújócskában álljak be fogónak.

Ezt a játékot nem értem; hogy játszák?
Mik a szabályok, ha kérdezhetem?

Az élet pusztán azt kéri, hogy éljem,
de én zuhanok lefelé, ahogy tudok,
gondoskodnak róla, nehogy véget érjen,
én pedig elfelé tartok, sőt, futok.

Gondoltam volna korábban, hátha jó lesz ez,
de a borzalmak követnek akárhol vagyok.

Magamat beburkolva fekszem az ágyon,
míg zuhanok a pokol mélyebb bugyraiba,
nem állok meg semmilyen határoló gáton,
az életnek csak egy szót kell mondania.

Egy és kész, csak ennyi kell hozzá, semmi több.

Bár a semmiből épített váram állná ezt,
hajlamos vagyok lefelé tekinteni bástyáiról,
mivel ez magam felé ugyanúgy egy teszt,
mint egy kifogás, emlékeimet tartó táskáimból.

Ugrani vagy sem, ez nem kérdés már,
bár ott állni és újra gondolkodni,
ezt a kérdést feltenni is kár,
nem fogok rajta gondolkozni.

Az álmaimban nem kell szembesülnöm a léttel,
ez az egész ott nem valós és nem bánt,
pusztán van, rajtam kívüli téttel.

Különös a csend ebben a zajban,
mintha egy szó sem hangzana el
de tudom; mindent a gondolataim harsognak túl.

Aludni vagy nem aludni, a kérdés a továbbiakban,
de lehunyhatnám szemem, hátha sötét fogad,
gálánsan kinyitja az ajtót előttem, majd mutatja az uta.

Ki gondolna ebben bármi rosszat?
Én biztosan nem, így mennék oda,
de maga az élet tép vissza a küszöbről.

Gondoljak én bármit erről?
Ne?
Menjek bele a játékaiba?
Legyek a bábja?
Vagy legyek az, aki ellenállni próbál?
A forradalmár saját sorsommal szemben,
a sorsom magammal szemben, magam a sorsommal szemben,
sorsom a sorsommal szemben, szemben én az énnek, az önmagammal,
pusztuljak meg abban, hogy ellent mondok mindannak,
ami és aki vagyok, ahogy látok, ahogy érzek?
Vagy mondhassam azt; már fáradt vagyok, elegem van, nem érdekel?
Egyik sem igaz és egyik sem hamis megfejtése a létemnek,
mégis mikor arra gondolok, hova lettem, hova tartok,
hogy elvesztettem-e bármit vagy akármit, mindent, esetleg semmit,
akkor gondolataimban a szép új valóm és annak árnyéka rémlik fel.

Fáj az árnyékom, mert nem hagy szárnyalni,
bekényszerít a takaró alá, ahol biztonságos,
még ezt a képet sem hagyja teljesen árnyalni,
mert az lenne csak igazán viszontagságos.

Akárcsak egy rágó, mi beleragadt az asztal aljába,
nem szabadulok a súlyaimtól, az árnyékom örökké követ,
ha magamat ébresztve egy erőset rúgnék a bal lábba,
nőne egy harmadik is, mint egy stabilitásért felelős követ.

Repülnék, de árnyékkal a hátam mögött csak sétálni tudok.