A néma beszélne néha

Megemelem a fejem, és Isten felé fordítom tekintetem,
majd ő kiégeti szemem, mellyel e világot tisztán látom,
így azt a sok kéket és vöröset, mi bánt, elfelejthetem,
és nem cipelem többé az átkokat a görnyedt hátamon.

Vaknak és élesnek lenni, akár a kés pengéje,
merevnek, akár az acél, vagy egy tábla üveg,
nem az ember, s nem a retkes démon gyengéje,
ez csak egy mocsokkal teli, elkárhozott üreg.

Hogy mi itt a démon, és miért nem bűnös?
Én néma vagyok. Egy néma, ki a hangjáért küzd,
ki a szenvedéseiben lecsorgó izzadságától büdös.
"Azt a lelket, mi rosszat tesz csak magadba űzd!"

Ez a démon, ez mi én vagyok, mi démonná tesz,
és Isten előtt vakká, a világ előtt gyámoltalanná,
mi a mindenemből oly sokat, és mindent vesz,
majd az elmémet változtatja bátortalanná.

A hátam görbe, a vállaim leszakadnak,
súlyom oly nehéz, hogy cipelni nem bírom,
hisz könnyeim nem hűtik arcom; elszaladnak,
míg a kegyetlent, a világot, magamban le nem írom.

Mert megmondta: a boldog nem boldog...
Inkább csak egy kötözni való bolond,
ki egy fém edényen lelkesül, hogy az bádog.
Itt állok, hol a démon isteni misét mond.

Állva vezeklek bűneimben fuldokolva,
de megbocsájtást nem kapok tőle,
csak hagy, hadd legyek haldokolva
olyan akár a kiváló bornak a lőre.

Vakságomba menekülve húzom magamra
a falat, mely eltakarja az üreg bejáratát,
hogy Istent soha ne húzzam rá az agyamra,
mert ő végül is nem magának árt.

Ellentétben a démonnal és velem,
mi lélegzetével pusztítja magát.
Így hozom magamra a telem,
és érzem messziről a hó szagát.

Fény lepi az üreg elé húzott falat,
bent táncot ját az üres szemüreg,
de ott, így egy nem jár egyetlen fala,
csak vigasztalásul egy ócska szemüveg.

De mit nekem falat, mi éltetne,
hisz a csonton rágódva létezem,
olyan formában, mit senki sem kérhetne.
Mégis... oly nagyon éhezem.

A gondolattól látni nem elég,
már nem. Mert gondolni bűn,
mi egy ócska papírra írva elég,
hogy Istent szolgáld vakon s hűn.

Mondd, te, kinek annyira beszélek!
Mit gondolsz most rólam?
Jót teszek neked, ha elégek,
vagy legyek balladai szólam?

Legyek, ki Isten szolgája,
ki hullám az óceán vizén,
vagy legyek démon szolgája,
ki jót nevet az ember ízén?

Hisz itt nincs senki.
csak én, csak a démon.
Csak én.

Mondd, én, mondd démon, mondd Isten!
Mondd, mindek nevezzelek, minek magam?

Nem. A vállam szakad, az izmaim tépnek,
húz az ideg, húz az őrület súlya éppen,
mert sohasem tűntem olyan épnek.
Rámmosolygok paranoidképpen.

Fogaim közt a vakság táncol,
mi szemüregem kitölti mostanra,
mert a fény a sötétségbe láncol,
és az életem ujjal mutat holtamra.

Nem vagyok itt.
Nem én voltam.
Nem mondom meg.
Nem.

Azt hallottam a levágott fülemmel,
mibe saját magam suttogok
hogy egy adag reményt fogtam ölemmel,
de értetlenkedésemben csak hurrogok.

Arra gondolva, vajon Isten keze elér-e hozzám
pózomat megtagadva egyenesbe rántottam magam,
kilökve a felfogott reményt, átnyúlva a torkán,
majd kitépve a nyelvem, megtapostam agyam.

Mint egy roncs a telepen, én sem maradhattam,
várt az, mit a végső helynek nyilvánítottak,
pedig, magamnak, ezt még én sem akarhattam.
Hisz a démon volt, én voltam, irányítottak.

Ők, kiket nevükön nem nevezve,
csak annyit mondunk; démon, én.
Hisz én vagyok itt messze elveszve,
én ki mostanra rozoga és vén.

Öregségemben a tavasz télbe ment át,
a kék és a vörös már csak árnyai maguknak,
majd beszívtam egy kis belsőség illatú mentát,
és utat engedek az újonnan érkezett tagunknak.

Ez itt az, mit kegyetlenül neveznek,
oly borzalomnak, mi leírhatatlan,
szavakkal elmesélhetetlen e lénynek,
mit embernek neveznek s elpusztíthatatlan.

Hogy a karom remeg, a lábam reszket,
a gyomrom lyukas és a fejem hasogat,
csak mert belülről a démon rezget,
és súg nekem istentelen hangokat,
feljogosít vajon az öntépésre,
magam gyalázatává válásra,
sakkjátszma elején öt lépésre,
áttérni egy kárhozott vallásra?

Mert a remény az ölembe ült,
majd felálltam, hogy leszálljon,
és szívem lassan lávává hűlt,
hogy egy madár innét elszálljon.

Mit nekem a békés madár, mi galambnak állt holló?
Egy mind, nem igaz? Hallod, én? Persze, hogy tévedek,
mert a kezemben a mindent átvágni képes olló,
mitől már életem játékában újjá biztosan nem éledek.

Mit kell még megrágnom ezen a csonton, hogy húst kapjak végre?
A szemem helyére is fogakat növesztettem, vágyamért,
Akkor meg miért nem tekinthetek fel soha sem a tiszta égre?
Hisz nem imádkozhatom örökké az általam kreált tárgyaimért.

Hánynom kell lélegzetenként,
nem hallom a suttogást.

A torkom tépem ki helyéről, hogy hangos legyek végre,
de az örömöm hamar hull a porba vasárnap estére,
mert így sem nézhetek Istenen túl tova, az égre,
hisz ott van még a démon, ki én vagyok, a testvére.
Magam testvére

Tárgy vagyok szervek nélkül,
egy használatra kínált árucikk,
kit hazavisznek a gazdagok ékül,
ki a diagramon, csak egy cikk.

Vajon hány százalék vagyok,
mennyi az értékem nekem?
Egy kis számolási időt hagyok,
míg megmondom a nevem.

Tíz ujjal kapaszkodom a falba,
hogy a fény kívül maradhasson,
majd belebújok egy nagy halba,
hogy búzaként le ne arathasson.

Kilenc másodpercig élek,
mert rövid vagyok a világnak,
nem tartanak helyemen ékek,
nem felelek meg a királynak.

Nyolc testrészem függ a plafonon,
mit mennyezetnek hívnék rendesen,
és hívnám a mentőket telefonon,
de inkább maradok csendesen.

Hét napja ülök állva, állok ülve,
mereven, és egy felé bámulva,
testemet teljesen fagyásig hűtve,
a leeső ujjaimon nagyot ámulva.

Hat fülem éri körbe fejem,
mégsem hallok velük,
inkább megiszom tejem,
hadd legyen nekik is végük.

Öt végtagom tekereg rajtam,
kígyó módjára ficánkolnak,
bár én magam hagytam,
mert ők így táncolnak.

Négy maradt életben,
a vese, a máj, az epe, a lép.
megettem ezeket is éhemben,
mert kintről ide senki sem lép.

Három karommal téptem
magamon lyukat érte,
innét viszont nem léptem,
mert soha nem kérte.

Kettő fejemmel nézem,
üres szemüreggel,
holtan végzem,
vak szemüveggel.

Egy nevem az én,
a démon, az isten,
a néma, a vén,
ki öregszik itten.

Még kinek lenni sem éri meg,
mert aki valaki, az már nem létezik.

Nem vagyok, nem leszek,
csak voltam, de elmúltam,
többé ilyet nem eszek,
magamat feldúltam.

Két kézzel taposom vállam,
nehogy az égbe repüljek,
de a földnek koppan állam,
nehogy a mennybe repüljek.

A kérdésem feléd: miért?
Felém: miért?
A démon irányába: miért?

Vagy mondhatnám azt is akár, hogy nem értem.
Fájok magamnak, fájok a világnak...
Hisz a világ is én vagyok. Értem.

Akárcsak fának a gyökere,
úgy vagyok én is most épp
az élet lassú felfogású gyökere,
kinek neve sosem lesz már ép.

Egy nevem van, mégis úgy érzem,
az az egy nem egy, inkább kettő,
mit messziről távolivá néztem,
és túlzottan különbözik ettő'.

Végül maradok magam,
kit a vaksága elvakít.

Maradok a nevem,
maradok egy helyben.

A faragott fa, mi belőlem nőtt,
a barlang, miben elrejtőztem,
mind én vagyok, mi idebent főtt,
hisz ezt mind elkendőztem.

Egy hullám részeként a fejem emelem,
tekintetem üres, inkább lát jót, sem mint
rosszat, vagy üreset, mi elemem,
produkálom magam, a semmit.

Várok, mert arra képes vagyok.
Magamon túl képeket hagyok.

Én a szótlan, én a néma,
a démon, az isten, a vén,
ki hangzik hangosan néha,
de mégis csak a neve: én.

A mentes, a nem tartalmazott allergén,
mit csomagolásomra írnak a népnek.
Így már mindenkinek emészthető az alter én,
csak annak nem, ki valóban vagyok; a képnek.