A nap...

Gondoltam egy fára, melynek ágai az égbe nyúlnak,
a fal túloldalán gondok alszanak hosszan, lustán,
a zsinórok szege fáj, de csak fel-fel húzogatnak,
mély hangú narrátornak megakad a szó a torkán.

Lassan gyatra izmaim az ég felé felfeszítem,
már látom a felettem árnyékot adó lombokat,
pillantásom a falon felfelé hosszan elterítem,
nézem a fölém magasodó hatalmas karokat.

Fa testem megrándul a férgektől,
a kezek ropogva engednek el,
de tartás jön a nagy levegőből,
ágak visznek most már fel.

Darabjaimat hordja a szél,
üresedek lassan belül,
de a lelkem nem fél,
a dühöm már leül.

Nyugodt vagyok,
lassan növök,
fa vagyok,
immár örök!