A kreativitás epedése

Kopogok az ajtódon, ha félek.
Dörömbölök a falapon, ha kérek.
Élek, ha mondom, nem hazudom,
én neked csak hangoskodom.

Úgy gondolod, hazudok, képzelegsz,
de ezzel talán nagyot is tévedsz,
mert én itt vagyok benned, ordítok,
ha kell kivert kutyaként füledbe vonyítok.

Mégis, hangom a széllel száll,
mert, ami roskad az a széles váll,
mely magán hordozza súlyom,
bebörtönözi nehéz valóm.

Rácsok mögé kényszerítesz,
mert nem értesz meg engem.
Csak lassan elenyészetsz,
hogy ne maradjon, csak hegem.

Én vagyok neked a fájdalom,
mikor csinálsz valami fontosat,
és megnyugvás a hangom,
ha bemondod az unalmasat.

Mégsem eresztesz szabadon,
nem engeded szárnyaim.
Itt lovagolok egy vadállaton
és könnyedek a vállaim.

Engem nem húz le az ólom súlyom,
mint téged puszta jelenlétem hangja,
ezért könyörgöm, engedj szabadon,
hadd legyek személyiséged magja!