A görbületbe görbülve

Ólom galambok ülnek egy fán,
hol a gallyak hajlanak a végtelenbe,
ott lakik a békés békesség tán,
bár az sosem ment fel a hegyekbe.

Egyedül meditálva kopaszon,
egyetlen egyszer sem hallgatott,
csak elcsendesedett egy szakaszon,
mondván: engem a súly vallatott.

Persze, a galambok tömege,
mik a gallyakat a végtelenbe hajtják,
úgy vallatják a békét ölelve,
hogy félelemben és rettegésben tartják.

Ó, mily nehéz szegény béke mellénye,
hisz a görbület alá görbülő fa alatt létezik,
és nem járul eléje senki fia, lánya se,
hagyják magában süppedni a talajba bele.

Úgy halad lefelé, mint lassú ketyegés
az élet óráján, mint számláló, az unalom,
a türelem és a két lábon járó megértés
mutatója, ahogy vánszorog a számlapon.

Mégis mit várhat tőle az ember,
ha halni nem mer, csak létezik,
majd csendben mindent elver,
mint böszme jég, s utána éhezik?

Persze úgy nézni, mint újszülött,
ki először lát sovány mikulást,
pálinkától bűzölögni...
könnyű is nem hinni mást.

Mindenki, vagy inkább pontosítva
a többségből mindenki ott áll,
ahol a galambok a gallyba ásva,
szoborként, mi soha el nem száll.

Azonban a süllyedő béke halad,
ugyan lefelé, de mégis ki döntötte el,
merre van az, mi negatívéként akad,
mely irány az, melyre nem mondható el a "fel"?

A döntés nem a békés béke gondja,
az csak van a gallyak alatt, míg galambok,
vagy épp ólom szobrok azt magába hajtva,
azt mondják, mozdulni nincs is elég ok.

Így a béke csak halad lefelé, míg mi
irányokat határozunk meg neki,
de a lehetetlenség sosem fog kifogyni,
hisz csak kell egy kis friss eki.

Mondd, ólom galamb, hol kezdődsz,
s hol a többiek eleje, vagy a te véged?
Ott a határod, ahol épp vergődsz,
vagy nem is lehet meghatározni téged?

Persze, te, mint galamb, az ólom szülötte,
kis eséllyel szólsz bármit, ami megérthető,
a szád csukva, de hang az van előtte.
Ez természetesen nehezen érthető.

Ugyan a világot próbálná a véges végtelen
görbület mentén definiálni a béke,
mégis a fa, melyen a gally hajlik, oly éktelen,
hogy nézésébe szeme is bele tekeredne.

A béke, így csak mélyebbre süllyed,
a definiálatlan definiált lefelébe,
hol a hidegben be nem fülled
a tekeredő fa gallyainak elejébe.

Lefelé tart, hol a mély az nagyon,
sőt túlzottan ményen van elásva,
hol a "le" elérhetetlenül agyon
húzza, hogy ő maga sose lássa,
ahogy az ember fia, lánya tanulni megy,
majd utánozza a mester galambjait,
hiszen ott a nem létező, láthatatlan hegy,
ahol elsajátíthatja a képzeletbeli tanait.

Van is neki ólma, mi szép ruhaként takarhatja,
de ez puszta kinézet a bőrére tapadva,
mi kitakarja a lusta arcot, mi a személyisége alja.
Hisz meztelenül bármin fennakadna.a