0

Félbevágott siránkozó lóg a fáról lefelé,
ahogy keze és lába összekötve csöpög,
úgy áramlik a megfáradt romlás ő belé,
és az élet a veszteségétől lassan hörög.

A szél mozgatja a lábat előre, hátra,
az leng tehetetlenül, ahogy játszik
vele a halál és vágja őt bénán hátba.
Bénán, hisz ebből semmi sem látszik.

Odacsap újra és újra, a romlás eszi,
az élet vonszolja magát oda, mellé,
a fejét lassan, darabosan hozzá teszi.
Ez az érintés egy szűzies mellé.

Rásimul, ahogy a másik löködi el,
lusta harcuk közepette a remény
repül a végtelen égbe tőlük; fel.
Ez a háború túlzottan kemény.

Ők úgy tesznek, akár a megfáradt,
mindenben elsorvadt alkoholisták,
kikből az bűz, már fiatalon áradt;
ők, az aggastyán anarchisták.

Olyat mond ez a kettő egymásra,
mely nem tartozik a megfelelő
füleken kívül senki másra,
nem.

A kezdetek óvták őket, a közepe,
ahogy minden más, úgy büntette,
azt a kettőt, ahogy érte,
mert igazából nem kár érte.
Értük.
Kettejükért.

Csak vannak, harcolnak, sosem győznek,
hiába ordítanak a testük hiányában egymásra,
nagyobb a nyomása a fődögélő leves gőznek,
mit a lógóból készítenek, de ők így sem néznek másra.

Örök vívódásuk széttépi a világot,
rakétaként pattanó szilánkokat fejt
ki belőle, ahogy ropog, roszog, roppan,
ők nem nevelnek együtt virágot,
a beszédük menekülni vágyó zsákmányt ejt,
lábuk nehezen a terem porába toppan.

Úgy hullnak alá a részek,
mintha természetes lenne,
hiszen ők ilyen módon készek,
senki, ellene nem tenne...
menne.