Félek elmerülni a világom sötétjében

Kérdezz! Válaszolj! Tudj és vélj dolgokat,
miket tested kidob az ablak törött üvegén.
Hallgasd az éjszaka hangját, bogarakat,
férgeket és lárvákat, a karod végén.

Élősködő, gennyes sebekben fickándozva,
de mondd, mi hasonlít egykori énedre?
Tekints az ocsmány csonkra csak álmodozva,
ne törődj gyilkosságod kit hajt térdedre.

Csak kérdezz és válaszolj! Tudj meg magadról
és másokról, vélj tényeket, mik igazak tán!
Ne nézz kívülre, láss el, láss a halottól!
Csavard meg csonkjaid, mik fájnak talán!

Mondd! Kiáltsd! Sikoltsd! Mi terheli elméd,
mikor magadra nézve egy megtört árny vagy,
vagy épp csonkolt, férges test vetül eléd,
mert ilyen a lelked, ezt mondja az agy.

Magadtól félő, rettegő szörnyeteg,
aszott testű féreg tenyészet árnya.
Gondolatod maga a fertő, s rengeteg,
mit nem kíván magának se apa se anya.

Csak kuporogva ülsz ott, felzabálva magad,
rothadó tested újabb férge vagy, önmagad.
Sírj! Zokogj! Kiálts segítségért! De nem,
erre még nem kell utánad mennem.

Nem megyek érted, nem hallgatlak,
nem ízlellek nem látlak és nem szagollak.
Távozásom egyértelmű és világos,
mint amennyire felpuffadt tested hiányos.

Te kinek szarvai nőnek mindenhonnét,
te ki csak saját húsod ismered rettegésben,
te ki csak hangokat hallgat valahonnét,
te fetrengsz görcsben és vergődésben.

Lélegezz fattya teremtményem,
érezz újra úgy, mint a szerelmesek!
Törött fogaidat ne edd fel a földről!
Ne idd kicsavart szemgolyód levét!
Nincsen több engedményem,
mit neked, az arcodba vessek,
akárcsak téglát, falat súlyos kőből,
mert ez múlandó üzenet, akár egy levél.

Üss! Sikíts! Fuss el magadban magadtól!
Ne törődj velem, mikor a kulcsot keresed,
csak visíts, adj ki hangot, ha megfested,
ha az én erem véréből és egy falatból
gennyes és vörös pacában szűk kiutad!
mert nyelem, elnyelem bűnöd súlyát
mi nedves, átázott falak, a mély kutad,
lyuk, melyben árnyad sem nyújtja úját.

Nem vagy te már senki, sem ember, sem árny.
Csak hallagatag árnyak árnya, mind ahány,
úgy te is, úgy vagy valaki, vagy az én énem,
kinek önnön emésztés a vágya, mert féltem.
Óvom, óvlak, egy sötét kút mélyén felejtve.
Ott hagytalak a fedél kulcsát eléd leejtve,
de te félsz lenni, démonod lehet akárhány,
rettegsz menni, emberséged nagyon halvány.

Bennem vagy, bennem élsz, én vagy,
én vagyok, bezárva, magamat rágva,
a véremben fürödve, férgekben ázva,
mert én is és mindenki itt hagy.