Felborítva

Sötétben bujdosó törött lélek
Szívben s elmében tüzet szítók élnek
Vad tűzben égetik a töredéket
S szilánkot tartalmazó fagyott lelket

Szivárgó rosszindulattal töltött
Aurát kibocsátó lassan bukott,
Passzív emberben lakozó néma
Lélek ocsmány s mély titka

Más életének apró, gonosz mozzanata,
Melyet észre nem veszi, nem hallja,
Másik embernek nem érdekli kínszava
Ordít fejben s testben pengéje elmében

Képzelt öklök merednek a földből
Ütnék a másikat s faragnák ki kőből
A dühnek s haragnak ocsmány szobrát
Mely emészti, ellepi a tiszta szobát

Márvány szobrok vasat könnyeznek
Látványtól szempárok rámeredeznek,
Rá a letépett karú bús életre
Ki fejét büszkén az égnek könnyezte

Sötét tűz lobog a töredékek közt
Ez tartja higgadt látszatát fönt
Belsőtől idegen külső megjelenésnek
Helyet adva e magától kínzott léleknek

Fejében naponta kínhalált hal,
Melyet más ember kicsit sem hall
S nem érdekli a bukott gondja, baja,
Nem veszi észre míg el nem törik az orra

Máshogy megítélt bukott lélek,
Másnak csak mindennapi, egyszerű vétek
Tapad mocskos, fertőbe mártott kezeihez
Ne szólj hozzá a tűzben tartott lélekhez!