Yuu Solk
/
|
/
← Vers
Vers

Fejben fogyni

A torz semmiben, a halálom békére lel,
nem kutatom a lét rejtelmét tovább,
csak kiáltok a magasságos égbe, fel,
hogy magam toszogassam odább.

De nem. Ez kissé a semmilyenség hajnala,
mert felkelni és álmos szemekkel nézni
a kényelem szobájának ódon ajtaja,
ehhez nem kell bolondot igézni.

Egy ferde vágás a plafonon, mikor nyílik az ajtó.
Az vajon én vagyok, vagy testem sebe nevet vissza rám?
A falon vörös betűk, acéllal fedve mondják: hal, tó.
Vajon, ha áthaladok feltart majd engem is a vám?

Nincs itt senki, hiszen semmiből jött ember vagyok,
ki lopná ki véremből a vörös színt, hogy kék legyen,
ha még színe sincsen és csak egy békét hagyok
magára, hogy szerencsétlenséget egyen.

Én nem akarok kint maradni, bemennék,
hol a hal és a tó vár, egy vágás alatt,
mert a szobába egy lelket betennék,
hogy valómnak is jusson felet.

Elmennék én háttal minden másnak, de látni se akarom
mivé lett e környék, a torz semmi és a halálom békéje,
mind olyanok, melyekről tetoválást viselek alkaron,
viszont ma már igazán elérhetnék a végére!

Becsukom a semmilyenség hajnalát,
recsegve, ropogva, lassan kattogva,
megragadom annak alkalmát,
hogy étkezzek pattogva.

Nagy puffanás és megfordulok, hadd lássam e helyet!
Nagy csalódás és megfordulok, a faszerkezet eltűnt.
Újra itt, nem változott semmi, csend vár magam helyett,
mert a fémes hal és a tó kora leáldozott, letűnt.

Itt vagyok, a halálom békére lelt,
az idegeim elszakadtak mostanra,
a nap még csak fel sem kelt,
máris nézek a testemen a dombra.

A holnap, a májé, a tegnap, a holnapé,
vajon mikor jelenik meg újra az ajtó?
A szobában biztos van kanapé,
mert a tenni akarásom alvó.

Szunnyadnék és pusztítanék, akár egy vulkán,
de inverz érzelmek kerítenek hatalmukba,
annak semmit sem dugnak le a torkán,
míg belém haladnak, akár egy alagútba.

Ajtó van, szoba jelen, a rés egyre nagyobb,
a szöveg éles, akár egy penge nyele,
a halálomvégre magamra hagyott,
többé talán nem is találkozom vele.

Bemegyek, bezárom magam,
a vágás csak nagyobbá válik,
fel sem fogja még az agyam,
testem máris teljesen elázik.

Vámolt vörösben fürdök,
köröttem lila a lé színe,
fölöttem táncol egy ördög,
remélem jó lesz az íze!

Egy falat és bekapom,
a szoba eltűnik belőlem,
a halálom csak elkapom,
nem menekülhet elölem.

Megint a semmi és én csak szenvedek,
előre, ajtót nyit, majd zár, folyton folyvást,
nem itt akarok lenni, teljesen mást tervezek,
meggátolnám ezt, akár egy orrfolyást.

Evezni a tóban, lassú és gyors halak közt lenni,
falni az életet, hogy ne a béke legyen élvezet,
mert egy valamire vágyom veszettül. Enni!
Enni akarok, berágni magam, ahova az én vezet!

Mert az én, én vagyok, a szoba,
a rés a plafonon, az ajtó és a szavak,
nem haladok, sem befelé, sem oda,
ez mind csak sok-sok változó alak.

Igen, alakok. Igen maradok,
hiszen a tegnap van holnap,
most szimplán enni akarok,
de hol van már a hold, a nap?

Sehol.
Mindenhol.
Se hol,
se mindenkor!

Itt, most, mindig is, és semmikor,
sehol sem történik meg soha,
csak az agyamban van ez, mikor
megpróbálok nem nézni oda!

A halálom lassú békéje a lelkembe néz,
nem mást lát, mint önmagát szörnyként,
ahol saját húsát fogja az ördögi kéz,
és emészti el önnön létét önként.