Én így alkotok

Szálló por a szélbe kap
és álló torra süt a nap,
mert lábaim az égnek,
szemeik vele égnek.

Vakítom magam, ahogy ágaskodok,
míg lábaim csak kis ágas kardok,
míg látásomban csak fények vannak,
de sehol sincsen az árnya annak.

Nincs se szél, se por, se nap,
csak fuvallat, mely egyeseket felkap,
másokat a földnek szegez,
én meg nézem, hogy álljak ehhez.

Apró vagyok és páncélozott
a testem láthatatlan, álcázott,
az égnek meredek benne,
lábaim feltartom fel, elfele.

Én úgy látom a világ megy,
nem úgy áll itt, akár egy hegy,
mégis leragadt óriás is ő,
egy nagy, mozdíthatatlan kő.

Nézek rá fel, szemem kisül,
majd idővel szépen ki is hűl,
nem látom majd a féktelen vadat,
sem az árnyakat, sem az igazat.

Oda nézek, de nem látok,
égnek végtagjaim, ahol állok,
mert én önként a tűzbe tettem őket
és nem kérek magam fölé ernyőket.

Oldalra hőkölök, mikor meglátom,
mégis van, létezik, megtalálom,
még ha nincs is szerencsém,
mindent kipótol az elmém.