Rózsaszín

Árvíz volt. Aznap egészen a töltés tetejéig emelkedett fel a szennyes lé, aminek orrfacsaró szagánál talán csak a saját bűzöm lehetett szörnyűbb, mert beitta a hajam ennek a szagát, és sem fürdeni, sem mosakodni nem lehetett benne. Mégis ide vonzott engem valami, ami minden más itt élőt mozgatott, majd nem eresztett.
Belenézve a tükörbe, valaki más tekintett vissza rám; valaki, akinek olyan a mosolya, akár egy felnyitott billentyűzetű zongoráé; telt feketével és állandóan látszik. A vigyort a képemről csak az alkohol vitte le, de az itt tiltott, mert az emberek megőrülnek, ha akár egy cseppet kapnának belőle. Ugyanez áll a kávéra, a dohányra, a tévére és a könyvekre. Nincs mód a távozásra, ha azt nem saját akaratából teszi meg valaki, de ember legyen a talpán, aki innét ki tud jutni. Hiszen a mázas pocsolyában az vigyorog vissza, aki mindig lenni akartam, de sosem lettem, mert ez a máz nem illik hozzám. Talán azért, mert én erős vagyok.
Nincs nagyobb megnyugvás annál, mint az internetről ránk ömlő temérdek pozitivitás, melyet a mai nap, amit egykor még karácsonynak neveztek, töm bele a fejünkbe. Folyamatosan jókedvű dallamok járnak, kelnek, még az utcára is kimerészkednek. Bár egyesek hangja olyan, akár egy rozoga körfűrész, mégis énekelnek vele. Mintha muszáj lenne akkor kiadni az élményt, mikor megkapják, mert ha bent tartanák, már valahogy túltelítődnének, vagy megromlik bennük.
A kabátom csuklyáját a fejembe húzva, az arcom nagy részét a sálammal eltakarva próbáltam úgy tenni, mint, aki nem akar folyton széles mosollyal az arcán létezni, de a harcom ez ellen, hosszú, és fárasztó. Az agyamba sugárzott pozitivitás nem hagyja magát, elfoglalja a gondolataimat; alig látok ki alóla. Pedig a víz szennyes, akárcsak én magam. Mocskos a külsőm, melyet a fertőtlenítő kapuk halott baktériumokkal borítanak be, és halálában vergődik a belsőm, melyet az öröm fojtogat.
Igen, ez itt nem más, mint a híres, hírhedt Kawaii Life, autonóm terület, ahol az ide utazókat olyan élmény várja, amit soha sehol nem tapasztalhatnak meg életük során. Ezt pedig mi magunk teremtjük elő azzal, hogy beköltözünk, és az egyetlen munkát végezzük, amit errefelé lehet; boldogság donorok vagyunk. Úgy is fogalmazhatnék; amit most mesélek az nem egy megtörtént eset, mert magam sem tudom, mi valós abból, amit átéltem, de annyi biztos, láttam, amit láttam, éreztem, amit éreztem, viszont leginkább semmi sem igaz ebből az egészből.

A történetem ott kezdődött, ahol minden véget ér általában az átlag számára, mivel azon tudatlanok közé verődtem, akik feltett szándékkal érkeztek Kawaii Life területére. Átéltem egy nyaraláskor, ahogy a gyönyörű tengerparton a kezembe nyomják a koktél mellé azt a kis elektronikus csodát, mely elképesztő boldogságot fecskendez közvetlenül az agykéregbe, majd beleszerettem minden pillanatba. Elhatároztam; a határon átlépve, hajlandó leszek olyan munkát vállalni itt, ami jól fizet, látszólag semmit sem kell tenni, és kijön belőle a lakásom bérleti díja, de egy rendkívül jól titkolt átverés áldozatává váltam. Kawaii Lifeban mindenki boldog; a turista, a személyzet, az utolsó koldus, itt nincsen más érzelem, hiszen gondoskodik róla az integrált technológia, hogy így legyen. A hely teljes lakossága kiborg, ami ugyan nem nagy különlegesség, mégis árulkodó jel lehetett volna. A bent lakók és dolgozók száz százaléka boldogság donor, amiért sok pénz jár, de nem annyi, amiből kikerülne egy itteni lakás bérleti díja. Ezért azokat a balgákat, akik úgy gondolják, majd csak ebből kihozzák magukat nullára, könnyen veti ki magából a hely, hogy gazdag nincstelenként róják az utcákat. Sokan őrülnek bele az állandó, letörölhetetlen vigyorba, majd esnek ki a munkaerő piacról egyszerű donorrá válva, de ez mindenkinek megfelel. Hiszen a mi boldogságunkat lecsapolják, cserébe annyit kapunk a pozitív gondolatokból, amennyire szükségünk van. Ahh… csodálatos élet…
Hiszen az internet tele van pozitívumokkal, pozitív gondolkodás, egészséges élet, motivációs tréningek, szerelem guruk, életvezetési tanácsadók, szép nők, tökéletes életek, formás férfiak. A személyre szabott celebségemben viszont akkor keletkezett egy kis rés, mikor a tavalyi karácsonykor akkora áramfelvétele lett az egyik háznak, ami egy pillanatnyi kimaradást eredményezett. Így a testembe ültetett aksik hirtelen merülni kezdtek, a pozitivitás kihagyott egy percre, és talán akkor éreztem meg az addig teljesen elnyomott bűzt. Hiába teljes a lefedettsége az egész országnak, mind vezeték nélküli töltés, mind wifi tekintetében, abban az órában egyszerűen megkaptam a képet, melyet nem akartak láttatni.
Mindenki nagyon jól tudott Kawaii Life sötét oldaláról, mert a média ezzel bombázta az embereket naphosszat a kinti világban, ráadásul nem egy alkalommal próbálták beszüntetni a működését, de a boldogság nagy úr. Elvenni soha sem sikerült semmit ettől a helytől, hiszen olyan, akár csak egy feketelyuk; lehet látogatni, de ha túl közel merészkedünk, akkor már nem lesz visszaút. Egyetlen itt lakó sem akar elmenni, kivéve talán engem, bár ebben nem vagyok biztos; mármint az utóbbiban. Miért is lennék, amikor az az egyetlen nap kimaradás okozott traumát azzal, hogy nem hallgathattam végig a kedvenc pozitív gondolatok felsorolásomat.
Ott egy csatorna lakó szólt hozzá. Akkor egy csatorna lakó szolt hozzá. Ott és akkor egy csatorna lakó szólt hozzám. „Psszt! Gyere le egy kicsit! Mutatni akarok valamit. Ne félj, boldog leszel tőle!” Azóta visszatérő álom, mikor ezt hallom: Psszt! Gyere le hozzám! Mutatok valamit. Ne félj, boldog leszel tőle!” Vagy talán úgy hallom meg az utcán sétálva, mintha ismét megtörténne velem a korábbi eset, de nagyon jól tudom; ez nem valós. „Psszt! Gyere velem, mutatnék valami boldogot. Ne félj tőlem!” Ugyanakkor lehet, hogy ez a rendszer hibája, amit akkor kaptam, mikor a videó szaggatni kezdett, mégis nyughatatlan módon, a vágyaimtól hajtva, szinte már ösztönösen vonzódtam a csatornalakóhoz.
Úgy gondoltam, ideje lenne azt a lépést megtenni, ami előbbre mozdíthat engem az életemben, mert egészen addig rendkívül boldog voltam, mégis üres. Ezt az űrt az idegen szólongatása óta folyamatosan érzem máig is, de sosem bántam meg, hogy aznap a hajléktalan meglátogatta a mélyben tanyázókat. Erről soha nem hallottam, soha nem beszéltek róla, ahogy sok minden másról sem, amit az utcára nyomorodásom után tapasztaltam meg. Itt sosincs tényleges időjárás, sem valós meleg vagy hideg. Egy évben nyolc karácsonyt és nyolc húsvétot tartanak, de ha ezt valaki nem ünnepelné, ugyanúgy megtalálja a hozzá illő ünnepet, mert itt teljes a kiszolgálás.
Ezen a helyen nincs halál, mert minden betegséget gyógyítanak, mint a rákot, vagy az öregedést. Ez egy örökké élők által benépesített paradicsom, ahol az utcán kóválygó hajléktalanok gazdagok, jól öltözöttek, és szaguk elnyomott, ahol a föld alá szorul az igénytelen, ahol simogatással büntetik a rendőrök a rendbontókat. Bár talán katonák, hiszen terepmintás az öltözékük, még ha rózsaszín is.
Ezért éreztem magamban azt az olthatatlan vágyat, hogy kitöltsem valamivel az ürességemet, mely olyan mélyen tombolt, amit talán észre sem vettem volna, ha aznap nem szólít meg. Így a kérlelésre, mely bennem ragadt, elindultam meghódítani a lenti világot, ahova a wifi és az áram alig ér le. Biztosra vettem; a helyem talán nem ott van, mégis úgy léptem be a lejárat alján lévő ajtón, mintha hazaérnék, hogy széttárva a karjaimat egy puha ágyba zuhanva szép lassan álomba szenderüljek, majd egy jobb helyen ébredjek. Igaz, Kawaii Lifehoz képest mindenhol pokol vár.
Egy nő fogadott engem, aki úgy tekintett rám, akárcsak arra a férfira, akit egyszer szeretne az ágyában tudni, de nem párosodás közben, hanem inkább után, mikor az aktusban elfáradva egymás kimelegedett testére hullva az izzadsággal mit sem törődve örömtől ittasan ölelkezünk, majd halkan kimondom, „szeretlek”, mire ő közelebb bújik, és lágy hangján elismétli. Egészen beleborzongtam abba, ahogy ebbe a fantáziába kergettem magam, amint ránéztem, de nem tehettem róla; ez már nem kanosság volt.

A sötétben alig láthatóan, de felcsillant a szeme, majd azonnal megragadta a kezem, és elpirulva rákérdezett arra, amit ebben a városban, sőt ezen az autonóm területen egyáltalán nem szabadna feltenni, vagy bármely módon említeni, utalni rá. Ennek még a létezését is nagyon szívesen törölnék el a fentiek, akik közé tartoztam akkoriban, a mindenhova elérő kezük pont ide nem képes benyúlni. Ez a város alatti város, ami legalább annyira kiterjedt, mint a felszíni, de annál talán ezerszer nagyobb élvezetek lakják.

Én az voltam. Talán. Abban bíztam, ő majd megmondja, hogy készen állok-e, mert már az első szinten akadozott a vétel. Bár inkább úgy fogalmaznék; nem lehetett bármit megtekinteni, csak azokat, amiket a cenzor engedett. A csatorna cenzora egy olyan ember, aki érinthetetlen lenne a fenti szabályok értelmében, de itt más a törvény, mert az erősebb kutya baszik. jobban mondva néha őt megbasszák, mikor felkínálja a hátsófelét egy nőnek. A kéj és a bán leköltözött a csatornába, ahol minden szinten egyre erősebb a cenzúra, majd az alsón megszűnik az internet.

Ő egyből vinni kezdett arra a helyre, ahol a kuncsaftjait fogadja minden nap reggel nyolc és délután négy között. Velem ugyan kivételt tett, de más szándékkal, mint, amit jónak lehetne nevezni. Ez pedig egyértelművé vált, mikor a gyönyörű testéről a heves csók közben lehámoztam a ruhadarabokat. A szoknya alatt, a bugyijában egy olyan dolog lapult, amiről eddig csak hallottam, illetve még a kinti világban pornón láttam. Ez a nő eredetileg férfi, aki férfiassága korlátok közé szorítására egy erényövet visel magán. Az apró, rózsaszín műanyag úgy hatott akár csak egy különös ékszer. Így nem tudtam teljesen arra gondolni, mit takar el, pedig legbelül nagyon jól tudtam.

Én viszont megráztam a fejem, és félretettem a gondolataimat, amik miatt torz lehetett volna számomra. Arra gondoltam, milyen egy pozitív gondolkodású közösség, milyen egy sikeres ember, milyen vagyok én, hiszen boldog vagyok. Voltam. Talán leszek is. Akkor boldog voltam, nem érdekelt; fenti internet mit táplált belém, az erkölcs megváltozott. A bűnt már akkor elkövettem, mikor lejöttem közéjük; nem számított, ha olyannal bújok ágyba, akit fent nem tűrnek meg. Végül is, ki tudhatná, hogy beleélveztem a végbelébe, majd a hátamra fordulva fölém hajolt, és a felhevült testemet végigsimította lelógó hajával, hogy közölje: első látásra beléd szerettem.
Én csak végighúztam tenyeremet a hátán, és magamhoz szorítottam, érezni akartam a melleit, érezni a szíve dobbanását, a teste melegét. Mindazt, amit fent sosem kaptam meg, itt egy csapásra kielégítette egy transzi. Cserébe nagyon bűnösnek éreztem magam, hiszen bűnöztem. Éreztem a combom oldalához hozzáérő apró műanyagot, mely a nemkívánatos részt takarta, de ez egyszerre zavart és izgatott. Elkezdődött a vigyor jogosságának megkérdőjelezése, a zavar, melyre annyira vágytam.
Persze a donorok élete csupa pozitivitás, a boldogságot mi szolgáltatjuk, ezért úgy átélni azt, ahogy itt mások csak ritkán teszik meg, nem számított problémának; sőt inkább éreztem egy kis sztahanovizmust a hátterében. Úgy tettem, mint, aki jól végzi, túlteljesíti a dolgát, meghaladja az elvárásokat, ahogy azt a motivációs tréningjeim alkalmával hallani szoktam. Takargattam magam előtt a bűnöm, mert ezzel múltam felül az elvárásokat, de nyilvánvalóvá vált a tettem súlya, hiszen jöttek…
A következő karácsonyig maradtam fenn, élőhalott boldog emberként járkálva az utcákon, majd egy-egy elhagyatottabb lakótelepi részen álomra hajtva gazdagságtól megrészegült fejem. Mosolyogtam, akár csak a többiek, mit sem sejtve mindarról, ami mögöttem készülődött, ahogy a fegyvertelen rendőrök lassan nézték elhaladtamat előttük. Csak azon járt az eszem, hogy formás női testet, testeket nézzek a neten, hiszen újabb alkalomra vágytam egy bizonyos illetővel.
Szerettem volna, ha a lábai között lecsurgó fehér folyadék belőlem válna ki, hogy megtermékenyítse a kapcsolatunkat, boldoggá tegyen, ahogy én őt. Mert ő nem jöhetett ide, én pedig nem maradhattam vele odalent, mert a két világ nem egyezik meg. Ő nem úgy boldog, ahogy én, és ezt a város, az ország, mindenki tudta. Mindenki, aki számít. Persze, az egyszerű ember nem, de nekik meg ki hinne, ha erről bármiféle tudásuk lenne… Azt gondolom nem fontos, amíg pozitív az ember, addig mindent bele tud adni az életébe.
Mindent, és egyúttal azt is, ami még nincs nála. Hiszen a bővülés, a gyarapodás a siker kulcsa, a zár pedig mi magunk vagyunk. Ha kinyitjuk elménket, felnyitjuk a harmadik szemünket, akkor pozitívak maradunk, boldogok, egészségesek, örök életünkre. Örökké. A világban, ahol az ember nem szenved többé biológiai nyavajáktól, ahol a történelem tanulásakor hüledezünk a sok szörnyűség hallatán, és el sem hisszük a hallottakat, úgy gondolom pozitívnak kell lenni.
Ez a kulcsa mindannak, amit úgy tudunk meghatározni magunkban; tökéletes élet. Semmi egyéb, mint a pozitív gondolatok, az egészség, a motiváció. Én mégis úgy döntöttem, hagyom magam megkísérteni, engedek annak a kis démonnak, aki üresség névre hallgat, pedig jól tudom, hogy az üresség valójában isten. A buddhizmusban a teljes kiüresedés a teljes boldogsággal egyenlő, hiszen ott már nincs semmi, ami eltaposhatná ezt az érzést. Mert semmi sincs, csak van az ember. Csak van…
Mind szivárványból vagyunk. Tökéletesek, megismételhetetlenek, örök értékűek, el nem hanyagolhatók, akik meghódították az időt, majd elfordultak tőle. Hátrahagytuk, akár csak a pestist, az influenzát, az AIDS-et; elfelejtettük őket. Mi szükség lenne rájuk? Tudja az orvosi program, tudja a történelmi program, ne az ember jegyezze meg! Ne nekünk jusson a szörnyűség! Mi csak élvezetre, vágyak kielégítésére akarunk koncentrálni; megélni a pillanatot, ahogy a tanácsadó azt mondja: A tej a sátán műve! Ne igyál tejet!
Azon a napon hatvanhétezredjére hallottam a kedvenc karácsonyi számaimat, ahogy újra, meg újra lejátszották a külső hangszórókból, és a fejemben egyaránt. Tudtam, hogy ezek a kedvenceim, hiszen megtanultam; valahogy mégis azt éreztem kedvem támad kikapcsolni őket. Nem nagyon, de kissé untam a folytonos hóról, és vásárlásról szóló énekeket, amik miatt vásároltam. Vettem egy utalványt magamnak, amiből ajándékkártyát válthattam egy ajándékboltban.
Ebből az ajándékkártyából aztán vásárolhattam volna magamnak a későbbiekben valamilyen ajándékot, ahogy ezt megteszem minden egyes ünnepkor, de nehéz választás előtt álltam. A régi kártyámon már alig maradt kredit, az új tele volt, viszont a kinézett új öltöny többe került, mint a régi kártyán lévő összeg. A kreditjeim elévülnek, ezért döntenem kellett; hagyom elveszni az előzőeket, vagy egy kisebb ajándékkal lepem meg magam. Mivel két kártyával nem lehetett fizetni.
Akkor jutott eszembe igazán az ajándék, ami miatt a kreditek ott maradtak, hogy negyven napot pihenjenek, míg a bűnöm jelképéül szolgálnának. Ránéztem a színes plasztik lapra, majd a friss utalványra, amin aztán nem váltottam ajándékkártyát. Az új öltöny várhatott a következő karácsonyig, mert abban a pillanatban elfutottam. Persze nem szó szerint, hanem jó polgár módjára lassan sétálva, szépen a kedvenc karácsonyi slágeremet hangosan énekelve egy random összeállt csoport részeként.
Boldog voltam akkor. Úgy éreztem a pozitív érzések elárasztják a testemet, ahogy a hangomat hallathattam, ahogy a kórusban elvegyülve átérezhettem a karácsony szellemét. Már-már láttam lelki szemeim előtt, ahogy igazi hó hull az égből, holott tudtam; az mind virtuális. A kupola alatt nincsen valós időjárás, csak káprázat, hogy mindenki jól érezze magát, hogy lehessen karácsonyozni nagykabátban és egy szál fürdőruhában is. Mindenkinek a saját igényeire szabva az élményt.
Közeledtem a helyszínhez, a mosoly az arcomon folyton csak szélesedett, ahogy egyre hangosabban énekeltem, ki tudja, miféle hangon; de egy biztos, nagyon élveztem. Még a csatornába lefelé menet sem zavart a hangoskodás, ellentétben vele, aki azonnal, egy szó nélkül átölelt és sírni kezdett. Úgy hullottak a könnyei, akár csak egy újszülött első pillanatainál, mintha gyermekáldásban részesült volna. Ezért gondoltam, fokozom egy kis tánccal. Erre kétségbeesetten rángatott el a háza előtt, majd húzott magával egy szinttel lejjebb.

Ott eszméltem arra, ahogy egyre jobban szorít, könnyes szemeivel eláztat, de a sírás nem marad abba. Csak ragaszkodik hozzám, a testemet fonja körbe, akár egy feszes ruha, és nem ereszt bármit kérjek tőle. Majd a szám végére értem, ő megcsókolt, én pedig nem énekeltem tovább. Akár csak valami bűvös kapcsoló, egyszerre átkattant a fejemben valami; rájöttem, a tettem a legkevésbé sem vidította fel. Az öröm könnyei valójában a fájdalomtól jöttek elő. Én pedig átkaroltam, ezzel üzenve: Megjöttem.

Az ajkait először éreztem a számon. Olyan puhák, és finomak, akár csak a legédesebb sütemény, amit valaha ettem. A szaga viszont ugyanattól a fertőtlenítőtől telt, akár csak az én testem, de ez nem érdekelt. Hiszen ő egy mocsári virág. A legszebb teremtés a legmocskosabb helyen. Bár el tudtam volna képzelni akkor, hogyan tehetném boldoggá… nem maradt más hátra az ijesztő találka után, mint annak rendje és módja szerint elandalogni egészen az ágyig, majd megdolgoztatni annak rugóit.
A kezem végigcsúszott a hátán, végigtapintva a cipzárt, egészen fel, a nyakáig, majd le a fenekéig. A másikkal a combján kúsztam felfelé, húzva magammal a szoknyát, hogy így vagy úgy, de megszabadítsam ezektől a béklyóktól, és csupasz valójában találkozhassak vele újra. Egyre jobban felizgultam, ahogy a ruha hátulja lassan kettéválik, én pedig közelebb kerülök az alatta lévő gyönyörhöz. Sosem ismert boldogság öntötte el a testem, mintha beteljesítettem volna mindazt, amit a tréningeken tanácsoltak…
Az ágynak dőlve ezúttal hátulról hatoltam belé, hogy érezze az övéhez képest hatalmas testem nyomását, ahogy ráfekve belepréseltem a takaróba. Majd feljebb emeltem magam az első, jól irányzott döféshez, melytől kéjesen felsikoltott. Az agyamban elélveztem a hangjától, de a testem kérte még a továbbiakat. Követelte az újabb, és újabb döféseket, mint aszfalt az ütvefúrót. Kezével a takaróba markolt, majd arcához húzta azt, ahogy végig futott testében az élvezet.
Ezúttal ő is elélvezett. A tíz perces játék után nagyot nyögve a teste megfeszült, szinte rám markolt, majd elernyedt, de a nyílása, csak úgy lüktetett, mintha a belőle kiáradó fehér váladék fokozására kérne. Ilyesfajta élvezetben sosem volt részem. Boldog voltam. Boldog a szavakról, melyet hallottam, boldog az érzéstől, melyre ráélveztem, boldog a boldogságától, boldog magamtól. Mosoly szegélyezte az arcomat, egészen annyira, hogy már énekelni támadt kedvem.
Mikor rá akartam kezdeni, az első pár dallamos hang után az ajkamra tette az ujját. Majd úgy, ahogy előzőleg, rám mászott az apró testével; a combom felső részéhez nyomva a kis erényövét, a mellkasomra a puha melleit, és nem szállt le rólam. Fejét az enyém mellé akarta hajtani, de az apró termete miatt, csak a vállamon tudta magát kényelmesen elhelyezni. Én a csupasz hátsóját simogattam, majd magunkra húztam a takarót, és átadtuk magunkat az álmoknak.
Másnap a gyönyör fájdalmaival keltem, ahogy egy láthatatlan, kínzó nyomot hagyott rajtam az előző esti összebújás. A néhol zsibbadó, máshol furcsán levegőre érzékeny területek elborítottak, élvezettel láttak el. Ezért úgy gondoltam a legutóbbival ellentétben, most megérdemel egy olyan mondatot, vagy inkább szót, ami nem csak a testem őszintesége, hanem immár egész lényemé. Ezért az ágyból kiszállni készülő gyönyört átkaroltam, majd halkan suttogtam:

Ő csak megérintette karjaimat, majd lassan felállt, hogy hozzon nekem valamit enni. Az ágyában fekve, arra vágyva, hogy vele lehessek, gondolni sem mertem a fenti világra; akaratlanul eszembe jutottak az ottani események. Az ottani életem, a pozitivitás tengerem, mely megragad és elemészt. Akkor azt gondoltam a fenti életem boldog, de lent is boldog vagyok, és nem értettem meg, miért. Hiszen ez lehetetlen, hogyan lehetnék mindkét helyen ilyen?
Arra gondoltam, aki az életembe egy üde színfoltot ültetett, és jellemzően rózsaszín; de nem úgy, ahogy a rendőrök egyenruhája, hanem őszintén és aranyosan. Pedig csak mentem előre, ki tudja hová, míg el nem értem a város határát, hogy visszaforduljak, és elinduljak a másik határ felé. Nem jellemző rám az ilyesfajta viselkedés, mert ez azt jelentette, valamin gondolkodom. Gyanúsan egy irányba tartottam aznap, pedig a gondolatok terhétől meg lettem szabadítva, mikor ideköltöztem.
Mindennapi motivációnkat add meg nekünk ma, hogy szerethessük felebarátjainkat, magunkat, és kiteljesedjünk a sikerünk által! Mondd igéd, add kezembe tested, hadd hajtsam fejem a csodás pénz előtt, bűneimtől megszabadított, s a paradicsomba vezetett. Fogd a kezem, ó coch! Adj értelmet a mindennapjaimnak, tanácsadó, adj egészséget a mindennapjaimnak gasztroenterológus!
Mondatokat mondtam magamban; így próbáltam elűzni mindazt a kísértést, mely a nehéz gondolatok megszülésére sarkallt. Azt akartam, ne legyen abból semmi bajom, hogy titkommá vált az aranyos, formás női test, és az apró rózsaszín erényöv imádata. Érezni kezdtem az örömön túl, egészen addig, míg már nem sejtettem a szerelmet. Úgy láttam a világot, ahogy előtte soha. Rózsaszínűbbé vált minden, mint mikor a rendszer beadja ezt a filtert a szemem elé.
Egyszerűen csak boldog voltam. Boldog és bűnös. Úgy mosolyogtam, ahogy elvárták tőlem, hiszen a pozitív gondolatok feszítették a szám, de belül úgy éreztem ez a feszítés lehetne még jobb. Boldog voltam. Boldogabb akartam lenni. Hiszen boldognak lenni olyan kiváltság, ami itt mindenkinek megadatik, de boldogabb csak akkor lehettem, ha megemelik a pozitivitási adagom.
Minden boldogság donornak beállították a szintjét, ahogy elvállalta a munkáját, majd később kérvényezhetett többet. Én viszont már a maximális pozitivitást kaptam, a skála tetején állva pedig nem kérhettem ennél többet az életemtől. Fölé menve az ember már nem ember többé, csak kiüresedett héj, mint az utca melletti legtöbb ház, amiben csak néha laknak, az idő nagy részében pedig kong az ürességtől.
A hivatalos álláspont szerint a férfiak és a nők külön élnek, a terület igazgatója határozza meg, mikor csinálnak gyereket, ők pedig annyi pozitivitást kapnak, amennyit csak elbírnak, hogy akkor is boldog lehessen a kismama, amikor a szülés fájdalmai lepik be elméjét. Az újdonsült apukát pedig ne érdekelje a nő szenvedése, csak örüljön az új élet létrejöttének. Bár itt alig születtek, talán egyáltalán nem születtek. Miért tettek volna ilyet?
Kevés errefelé a gyermek, de talán pont azért, mert őket nem lehet csak úgy pozitivitással elárasztani. Ők még semmilyennek látják a világot, mentesek a rossztól, az erkölcstől, az elvektől. Puszta ösztönlények, akik nem értik a motiváció és a siker csodálatosságát, nem érzik tudatos életmód szükségét és vajmi keveset tudnak a világ jó és rossz dolgairól. Egy ilyen elmét pozitív gondolatokkal teletömni, olyan, mintha egy felszínen lebegő tengeralattjárót akarnánk felemelni.
Lehetetlenül boldog voltam akkor, mikor jártam az utcákat. A gyönyörű barokk negyedben sétálgattam, ahol magamra vetíttettem a korabeli ruhákat idéző skinem; így illeszkedve a tömegbe. Úgy akartam érezni, ide tartozom, a kisasszonyok és a pompadúrok világába. Sétálhatok velük együtt az utcán, és régies szavakkal teletömött, rendkívül illedelmes hangnemben beszélhetek.
Igazából nem beszéltem. Szinte soha nem nyitottam ki a számat, mondva bármit, amit akartam. Inkább olyan hallgatófélének tartottam magam, aki jobbnak látja, ha csak csendben figyeli az eseményeket, majd lassan továbbáll, mosollyal az arcán. Kedvesnek nézett ki mindenki, így nem akartam elrontani a kedvüket a divatnak nem megfelelő szavak használatával.
Álltam a negyed hatalmas, kovácsoltvas kapuja előtt, vagy mögött; igazából alatta, és figyeltem az arra elhaladó embereket, hátha találok valakit, aki hajlandó lenne szép beszédével elkápráztatni, de ők inkább egymással törődtek. Úgy tekintettek rá, akárcsak egy díszletre, aki a szórakoztatás profi kivitelezésének érdekében fogadja a vendégeket. Kedvem támadt eljátszani ezt, de meggondoltam magam.
Semmit sem tudtam az ezerhétszázas évekről, ezért elkezdtem videókat nézni a korról. A modern pompadúr frizura vágásánál mélyebbre nem jutottam el, de így is boldog voltam, hiszen találtam valami újat. Olyan információval lettem gazdagabb, ami lekötött, így biztosan hasznos. Az még egy kérdés a fejemben, miért lehet ilyen negyed, miért lehet ilyen skin, és miért nem lehet ilyen viselkedés.
Úgy éreztem akkoriban; a boldogságom egyetlen gátja a fenti és lenti világ között húzódó aszfalt… vagy beton… vagy parketta… vagy térkő… Bármi, ami alattam húzódott, amíg felettem kellett volna tennie ugyanezt, az meggátolt engem az ürességem kiélésében. Pedig ez bűn. Bűn telítettnek lenni, törekedni kell a kiüresedésre, még ha áldozatokkal is jár. Ezért megnéztem inkább egy motivációs videót.
Arra gondoltam, vajon mire kellene költenem a pénzem, hogy megelőzzem a divatot. Én előrébb akartam járni, holnap kijött zenéket hallgatni, amik mára elavulnak, a legújabb diétát követni, úgy öltözni, ahogy az emberek következő nap szeretnének. És ez bűn. Mind annak a jele, hogy nem vagyok eléggé üres, nem mosolygok eléggé, kevés a tartalmam, de még van. Ez pedig túl sok.
Sétáltam tovább, míg bele nem futottam a másik oldalon lévő határba, ezért megfordultam, de ügyeltem az útvonalam véletlenszerűségébe. Próbáltam sehová sem tartani, ahogy azt kell, mert megmondta a guru; csak akkor érhetem el a céljaimat, ha nem törekszem. Törekedni, igyekezni bűn; így én bűn vagyok, aki elavult eszméket követ, és próbál a száz százaléknál feljebb menni.
A teljesítés elvárás, kötelesség, de egyben a határ átlépésének egy nagyon veszélyes lépcsőfoka, ahogy az előttem tornyosuló kastély bejáratánál ez a darab vasbeton. Hogy miért van benne vas, azt nem tudom, de talán azért, mert oly sok helyen, itt is minden üres lehet alatta. Vicces módon pont ezzel enged teret magának a város annyira, hogy elmérgesedjen a lenti világ. Úgy hallottam ott előfordulnak lopások és erőszakos tettek.
Az én szeretett kis kedvesem, aki annyira hiányzik az év minden egyes negyvenöt napos ciklusában, hogy alig bírom karácsonyig a vágyam, megmérgezett. Azt kérte tőlem; ne legyek annyira üres, ne legyek annyira motivált, legyek túlteljesítő, és élvezzek. Élvezzek engedély nélkül, dobjam el identitásomat, mindazt, amin annyit dolgoztak az elmúlt években. Ez az én szerelmem kívánsága.
Érthetetlen szavak záporoztak rám, ahogy egyik utcáról a másikra vánszorogtam lassú léptekkel, akár egy csiga lábakkal. Vagy nevezhetném magam lajhárnak ebben a helyzetben, de annyira szőrösnek lenni mégsem akarnék. A férfi teste gyönyörű, ezért nem fedheti szőr, sem elálló ruha. A takargatás kora lejárt a múltszázadban, mikor a háborúból feleszméltek a társadalmak.
A külföldiek itt jártak köztünk, ahogy mindenki más rajtam kívül. Azt éreztem, amit kellett; tele voltam pozitivitással, boldog voltam, és voltam. Lenni akkora kiváltság, amiben nem mindenkinek van része. Egyesek eljátsszák a hatalom által biztosított lehetőséget, ezért a betegségek megvonásától mentesülnek. Persze nem teljesen, de azért épp eléggé, hogy humánusan gondolkodásra bírják őket.
Vajon, abban a pillanatban eszembe jutott a bűnöm súlya, vagy nem akartam belegondolni a kis kiruccanásaim jelentette problémákba? Élveztem az életet és az is engem. Úgy indultam el a harmadik alkalomra, ahogy nem szégyelli magát senki más sem. Mégis az izgatottságom élvezetté varázsolta bennem ezt az egészet, így akkora élvezettel kerültem a csatornába, ami majd szétvetett a kedvesem láttán.
Átöleltem, csókoltam, majd megfogtam a kezét és lelkesen belemosolyogtam az arcába. Megijedt tőle. Még egy sziát sem ejtettünk meg, csak levonszolt az egyel lejjebb lévő szintre, és megálltunk. Várta a hatást, de az elmaradt, mert nem értettem, minek kellene éppen megfelelnem. Majd egy újabb emelettel lejjebb kellett menni ahhoz, hogy a képemre ragadt mosoly végre alább hagyjon.
Ott fetrengtek előttem az igénytelen emberek; egyik másik a saját hányadékában, de volt, aki nem tétovázott a szemem láttára bedrogozni magát. A messzeségben épp kiraboltak egy alvót, a másik oldalon pedig egy pár üvöltözött egymással. A fejem kongott, mintha az ürességemet valaki megütötte volna egy adag valósággal, de nem akartam hinni a szememnek.

Abban a hitben ringattam magam, mely szerint ők nem lehettek valósak, hiszen Kawaii Life-ban az emberek mind boldogok. Egyedül a színészeknél van kikapcsolva a mosolygás, hogy eljátszhassanak bizonyos karaktereket. Bár, azóta nem láttam egyenesben álló szájat, mióta ide költöztem. Különös, hihetetlen érzés ez, ami akkor tör az emberre, mikor úgy gondolja, nem a valóságot látja. Én sosem láttam.

Először történt meg velem a rendszer cenzúrájának áldásos hatása. Inkább átkos hatása. Bárminek is legyen hívva, ez a normalitás elvesztése, a motiváció nélküli emberek, a pozitív gondolatok teljes hiánya, a kiegyensúlyozott táplálkozás ismeretlensége… ez miden, csak nem siker. Álmodtam. Mindig, mindenkor, ahogy épp akkor, ott, pontosan a szemeim elé kerülő világot. Rémeket láttam.

Összezavarodtam. Ezek a lények hagyják magukat ilyen állapotba kerülni, pedig lenne más választásuk? Kik ők, mik ők? Őket szokták úgy emlegetni a tréningeket, hogy vesztesek? Nem, ők nem a vesztesek, az én vagyok. Én szorulok a sikeresebb emberek kommentárjaira, előadásaira. A vesztes én vagyok, a sikeres, de nem a siker maga… Ők akkor vajon kik lehetnek, azt csak később tudtam meg.

Kikerekedtek a szemeim, teljesen leizzadtam, azt hiszem akkora pánik még sosem uralkodott el rajtam, mint abban a pillanatban. Futni akartam, de csak egy megfordulásra tellett, mert a kezemet még mindig fogta. Nem szabadulhattam el tőle, majd ezt realizálva az arcomon feszülő izmok elengedtek. Olyanok vették át a helyüket, melyeknek a létezéséről már megfeledkeztem. Félni kezdtem. Boldog voltam.
Boldogsággal töltött el a keze melege, az érzelem, mely fogva tartott, a szerelmem, de azonnal futnom kellett. Annak a mondatnak a hallatán az agyamban bekapcsolt a menekülési reflex, és megmerevedtem azon a ponton. Elmenni nem tudtam, maradni nem akartam, nem akarták. Senki sem akart ott látni, csak a kedvesem, akinek először hallottam meg a nevét egész életemben.

Ő átölelt. Addig ölelt, míg le nem nyugodtam, majd könny folyt a szememből. Akkor még örömkönnynek hittem, de mint oly sok mindenről, erről is kiderült, mekkora tévedés. Valakinek a hangja ordenárén hangzott, valakinek a szíve hevesen vert, valaki, aki nagyon hasonlított rám, mégsem én volt. Öleltem, míg tudtam, hogy a rettenetes hanghatás elmúljon, de csak a csitítgatása oldotta meg. Én képtelen voltam rá. Csak voltam… boldog voltam.
A sós folyadék lecsurgott, majd elérte a talajt, ami beton, vagy valami más. Mikor odanéztem, csak ocsmány színben pompázó, sötét, barnás, zöld, lila foltok tarkította a szürkeséget. Néhol gödrök mélyén kikandikáló rozsda csúfította a mindent egészen hihetetlenre. A látvány bántotta a szemem, a szám fájt, a testemet furcsán melegítette valami. Az egészet beborította az érzés, ahogy körbevesz egy másik ember.
Ember? Hiszen közéjük tartozik. Érthetetlen. Az ilyen hogy lenne ember? Akkor viszont egy nem emberbe szerettem bele? Mi történik itt? Ez fajtalanság! Nem! Nem fajtalanság. Hinnem kell az ő emberségében, hinnem abban, hogy a kettőnk közti különbség kisebb egy ember és egy kutya távolságánál. Pedig azok ott kivert kutyának néztek ki, nem pedig intelligens lényeknek. Hol a Siker? Hol a boldogság?
Féltem. Boldog voltam. motiváltnak éreztem magam, hogy a karrieremet úgy döngöljem földbe, ahogy azt senki más sem képes véghez vinni, és ezzel emelkedjek olyan magasságokba, amit még nem látott a világ. Bár… de… hogyne látta volna. Ezt már rég megtette előttem más… viszont talán Kawaii Life-ban elsővé tehettem magam ebben a tragédiában. A negatív reklám szintén reklám, szóval ez siker.

A lágy hangja arra emlékeztetett, ahogy fiatal koromban vígasztalt meg anyám egy-egy reszkető, félő pillanatban, amit a vihar zajai okoztak. Arra a korra emlékeztem vissza, ahol még az agyam egy tiszta lepedővel, egy üres rajzlappal ért fel, nyomaiban sem felfedezhető ideológiákkal; bár inkább azok hiányával, mert már akkor is kaptam belőlük. Fiúnak neveltek, békeszeretőnek, kedvesnek, heteroszexuálisnak és kereszténynek.

Valahogy akkor érték el az agyamat a szavai és a tettei, de főleg az én tetteim. Remegtem az izgalomtól, a félelemtől, a valóság rettegetten ismerős érzésétől. Attól féltem abban a pillanatban, ami minden pillanatban ott lebegett a fejem felett, ami a mosolyom mögé rejtőzött, és a pozitív gondolatok leple alá szorult be, akár csak egy féreg a ház felső gerendájába. Összezavarodtam.
Az egész olyan… részegységek halmazának tűnt. Külön egy pozitív világ, egy negatív világ, külön az emberek, külön ezek, külön én, külön a kedvesem, külön a szexuális életünk, külön a szerelmünk. Minden darabokban, melyek egymást fedték, pedig egymás mellett kellett volna lenniük. Hogy rakjak össze egy kirakóst, ha a darabjai nagyobbak, mint a keret, amibe beleférne az egész?
Elvesztettem valami fontosat abban a pillanatban, ahogy a mosolyom egyenessé vált. Magamból egy darabot vettem ki, ahogy ő is, majd megmutatta, mennyire nem különbözik a kettő egymástól. Az ő szája pontosan olyan, akárcsak az enyém. Szép, vörös, telt, kívánatos, ezért hirtelen felindulásból megcsókoltam. Majd a gyors levegővételeim folytatásaként simogatni, izgatni kezdtem. Gyönyörűen tragikus volt, akárcsak az élet.
Az ágyban fekve, meztelen teste olyan kívánatosnak tűnt, mint a legújabb motivációs tréning, de aztán megráztam magam, hogy rá koncentrálhassak az aktusra. Pontosabban, teret engedjek az állatias ösztöneimnek, és átdöngöljem őt azon a fekvő alkalmatosságon, egyenesen a padlóig. Düh öntött el. Agresszió szabadult a vérembe, mintha akkor születtem volna olyan helyre, ahol minden felháborító.

Úgy éreztem, menten elsüllyedek a pozitív gondolatok tengerében, újra ráfeszül az arcomra a mosolyom, és elvesztem mindazt, amit tőle kaptam. Abban a pillanatban erővel akartam visszatartani mindazt, ami kiszabadulhatott volna belőlem, ezért egyre nehezebbé vált a dolgom. Kicsúsztam, majd összecsuklottam, ahogy a dulakodás közben a térdével eltalált. Nem menekült el.
Ő engem nézett, ahogy az ágy mellett összekuporodva feküdtem, fogva a lágy részem, és küzdve a démonaimmal. Egy szót sem szólt, pedig biztosan lett volna mondanivalója abban a pillanatban. Én pedig nem mertem megszólalni, nehogy olyan hagyja el a számat, amivel elijeszthetem. Boldog voltam. Szerettem, és ő szeretett engem, nem ment sehova, még ekkor sem.
A fájdalom enyhült, ahogy a cenzúra hatása is, ezért a szám újra félhold alakúra görbült. Szokásos izmok feszültek meg, a fájdalom pedig eloszlott az egész arcomon. Megértettem, mit jelent egy kicsit másnak lenni; olyannak, aki nem lóg be a sorba, ahogy eddig tettem. A siker és a pénz, a motivált, pozitív, a boldog gondolatok visszaszivárogtak megszokott helyükre.

A fejemben olthatatlan vágyakozás keletkezett iránta. Olyan nőt talált nekem az élet, akivel örökké együtt lehetnék, aki megérti a cselekedeteim, aki nem dob ki azonnal, amint rosszat tettem. Igazi nő. Egy újabb lépés a boldog élethez, a sikeres párkapcsolathoz. Hiszen ő a megfelelő partner a házasságra, a gyereknemzésre, az új generáció felnevelésére. Boldog voltam. Vagyok. Leszek.
Az utcák hidegében, ahol a nyár tombolt, és a pár napnyi strandidőt élvezhették a vendégek, úgy olvadt meg a testem, ahogy nem szégyelltem. A szépen összehajtogatott ruháim, melyeket az egyik panel aljában tároltam, nem tűntek annyira kívánatosnak. Jobban vágytam arra, hogy megsüljek, izzadjak, talán azért, hogy lefolyjanak a bűneim az arcom oldalán. Fájt boldognak lenni.
Persze rendkívül motiválttá váltam, hiszen az interneten keresztül folyamatosan érkezett a pozitív üzenet. Én a sikeres ember, aki talált magának egy nőt az életébe… Egy nőt… Tényleg hívhatom nőnek, mikor az van a lába között? Akkoriban bele sem gondoltam, a gyereknemzés mennyire lehetetlen vele. Mégis abban a hitben ringattam magam; majd egyszer lesz egy gyönyörű családom.
A család, ahol az embernek mosoly van az arcán, reggel kedvesen szól a partneréhez, a fiával és a lányával reggelizik, majd a munkahelyén eldicsekszik a gyerekei érdemeiről. Ezt kell elérni, ez a siker. A siker, ami emberként érhet minket, amit minden áron meg kell szerezni, amire törekedni kell, beleadni száz százalékot, és közben önmagunkat adni. Attól válhattam volna boldoggá, ha így teszek.
Mi az nekem, ami az ő lába között van? Egy aranyos ékszer. Pici, rózsaszín borítású műanyag, aminek a tetején lakat díszeleg. Hasonlított egy-egy díszesebb chokerre, az alternatív divatirányzatokból. Az a lakat valahogy azt sugallta; hozzám tartozik. Pedig nem így volt, hiszen annak kulcsai vannak, amiket valahol valaki birtokolt, és nem én. Boldog voltam? Egyre inkább megkérdőjeleztem magamban ezt az egészet.
A saját gondolat bűn. Ki kellett üresednem, olyanná kellett válnom, akibe bármit is töltenek be, annak felveszi az alakját, majd gond nélkül váltja a következőre. Reklámmá kellett válnom. Hiszen én voltam Kawaii Life egyik arca. Egyik, a sok közül. Egy olyan, kinek a boldogságot kell hirdetnie, aki a siker mintaképe, aki pozitív, kiegyensúlyozott, aki örökké olyan, akárcsak a számegyenes jobb oldala.
Fejemet sosem szeghettem le, vagy emelhettem a magasba, nehogy felhívjam a figyelmet bármi másra a boldogságon kívül. Az egyenes tartás, az egyenes nézés, a mosoly, a mosoly és a mosoly; meg persze a szebbnél szebb, divatos ruhák, frizurák, kiegészítők. Arról már letettek a terület irányítói, hogy a boldogság donoroknak beszélnie kelljen. Jobb mindenkinek, ha mi csak némán szemléljük a világot egyetlen szó nélkül.
Én akartam ide jönni, beköltözni, elveszteni minden kinti életre vonatkozó lényemet, hogy a boldogságban úszhassak hátra lévő életemben. Abba viszont nem gondoltam bele, mekkora számot jelent ez, mert egy időben huny majd ki a fény szememben, mint az egész fajnak. A betegségek kora lejárt, itt már senki nem hal bele a rákba, vagy az öregedésbe. Szépek, egészségesek és fiatalok vagyunk.
A harmadik alkalom, mely igazából a negyedik karácsonyon történt, életem egyik legmegrázóbb élménye lett. Ott tört meg bennem az elképzelés, miszerint a siker útján haladok, bár ezt akkor még nem vettem észre. Csak mentem előre, azzal a furcsán erős vággyal a szívemben, mely a csatornalakók világába húzott, ahhoz a bizonyos személyhez, akit mindennél jobban szerettem.
Gondolataim lettek. Azt vettem észre; nem figyelek eléggé arra, amit a fejembe sugároznak. Elkalandozok, néha oda nézek, ahova addig soha, és felfedezek új dolgokat, mint a fő utcán magukat kínáló lányok. Erőfeszítésbe került a merevedés megállítása, de kénytelen voltam rá, mert ha megtörténik, bevihetnek egy kis elbeszélgetésre. A vizsgálatokon pedig kiderül a bűnöm.
A farkamat nem csóválhattam, ha azt nem mondták. Ezért a látásomat kontrolláló programban rányomtam a felnőtt tartalom cenzúrázására. A program persze visszakérdezett, hogy biztosan beállítom-e ezt, mivel nem kikapcsolható. Egyetlen egyszer lehet bekapcsolni, onnét kezdve pedig csak a cenzúra szintje állítható, de a felnőtt tartalmak örökre eltűnnek az életemből.
Az utca megváltozott onnét kezdve. A magukat kínáló lányok helyén egy homályos folt jelent meg, a békességet megzavaró kifejezések eltűntek a feliratok közül, a fürdőruha szezonban az emberek testének nagy része kitakarásra került. A videókban nem hallottam többé szexről, jó nőkről, de még az illető szája is kitakarásra került, aki ezekről beszélt. Kizárattam magamból ezeket, hogy boldog maradhassak.
Úgy jártam fel és alá, akár csak egy metronóm mutatója, folyt rólam a víz a túlöltözöttség miatt, rengeteg mindent nem engedett érzékelni a rendszer, mégis állni próbáltam. Erős akaratot kellett növesztenem a baj elkerülése érdekében, de ez maga volt a baj. A gondolat már maga bűn, hiszen itt csak pozitivitásnak és boldogságnak adtak helyet. Ez pedig mind alulteljesítést segítő tényezőnek számított.
A teljesítményem romlott, én pedig igyekeztem visszatérni az egykori száz százalékomhoz, ezért jobban figyeltem a sikeremberek mondandójára, még szélesebbre húztam a mosolyom. Ha a száj szélességének lenne határa, talán nem akartam volna az egész fejemen körbefuttatni. Arra vágytam; legyen egy olyan élet előttem, amiben a boldogság tölti ki a mindennapjaimat, de egyre inkább csak süllyedtem el a magam teremtette mocsárban.
Arra vágytam, amit már akkor elvesztettem, mikor engedtem a csábításnak, és lementem az ismeretlen helyre. Egy idegen ember végbelébe másztam, majd magvamat ürítettem, azt a parányi hiányt kielégítve, ami, azóta elképesztően nagyra nőtte ki magát. Ez a lyuk elvette tőlem szépen lassan azokat, amik sosem voltak az enyémek, de áhítoztam rájuk. Úgy csorgatva a nyálamat, mint éhező, pár falat ételre.
A karácsony szele csapott oldalba, mikor egy vendég csinált velem valamit, és elestem. Őt nem láthattam a cenzúra miatt, és a hangját is csak zajnak érzékeltem, de abban biztos voltam, hogy meg kell köszönnöm neki, hiszen itt boldogság van. A pozitív gondolataim egyre mélyebben próbáltak megkapaszkodni, de egyre felszínesebbé váltak. Így a vendégnek csak egy mosoly, csak egy „köszönöm” járt.
Az negyedik alkalom, az ötödik találkozás és az ötödik karácsony alkalmával a csatorna zengett a teli torokból üvöltött „Boldog Karácsonyt”-omtól. Attól féltem, ha nem elég erős a boldogságom, a fentiek elvisznek, majd ki tudja, mit kezdenek velem… Boldog voltam. Akkor tényleg boldog voltam, mikor őt megláttam, ahogy aggódva megragadja a kezem, levisz egy szinttel lejjebb, majd még egyel, hogy a szájizmaim ellazulhassanak.
Mikor megcsókolt a felnőtt tartalom blokkoló azonnal működésbe lépett, és az ajkam érzékelését kikapcsolta, a számban egy undorító érzést éreztem, és félelmet, ezért ellöktem magamtól. Ijedten néztem a kicenzúrázott ajkaira, és a testét két sávban elfedő fekete négyszögekre. Pánikolva próbáltam kikapcsolni, de lehetetlent kértem. Még a legalacsonyabb fokozaton is kitakarásra kerültek az intim részei, pedig ruha takarta őket.

Tisztában voltam vele; az összes szintnél elveszítek majd valamit a fenti életemből, ezért nem akartam lejjebb menni, de nem tehettem ellene. Megfogta a kezem, ahogy előzőekben, majd levitt a negyedikre, ahol kikapcsolt a haladásom tempójának kontrollálása, és végre gyorsabban sétálhattam. Sőt talán még a futás… Nem, az akkor még biztosan nem lehetett meg.
Az ötödik szint ocsmányabb a harmadiknál, ahogy az emberek csak elvétve mászkálnak arrafelé, a szemét pedig beborítja az utcát. Itt a tisztítószer erős szagát elnyomja a sok lom lehetetlen illatkompozíciója. Már attól hányinger kerülgetett, amit a szememmel tapasztaltam, az orrom pedig szinte felvisított kínjában. Az érzés elöntötte a tudatomat; ismét a valóságban vagyok.
Ledöbbenve álltam a bejáratban, ahogy ő előre próbált haladni abban a mocsokban. Majd egy pillanat múlva eltűnt a kitakarás. Persze először arra gondoltam, vissza fog térni, de nem jött, többé nem láttam homályos foltot vagy fekete négyszögeket rajta. Teljes valójában csodálhattam meg, ahogy egy ujjatlan mini ruhában próbál elcsábítani. Ez a kinézet még fent is megállná a helyét, ez pedig furcsa.

Követtem, egészen egy hatalmas kúriaszerű építményig. Egy pillanatra el sem hittem, hogy a föld alatt tartózkodom, de a tetejénél összegyűlt zöld máz, melynél undorítóbban ritkán lát az ember, úgy lógott le, akár egy fejen álló hínárerdő. Néha lecsöppent egy-egy csepp eső a fent lógó taknyokról, de szerencsére ritkán kapott a nyakába bárki egy ilyen bűzbillogot. Féltem. Boldog voltam.
Arra gondoltam, vajon ez az óriási ház, hogyan került be ide, a föld alám, majd körbetekintettem, és rá kellett jönnöm valami fontosra. Engem házak vettek körül. Egészen addig abban a tudatban éltem; a csatornában járok, viszont ez az élmény egészen kijózanítólag hatott. Talán egykor ez lehetett ezen a helyen a talajszint, ahol a folyók folytak, az autók jártak, ahol a tüntetések zajlottak.
A szint, amit már meghaladt az emberiség, mégis itt állok, és testközelből élhetem át a borzalmasan réginek tűnő formavilágot, az orrfacsaró bűzt, a szemétből áradó meleget, azokat, amik fent soha nem léteztek. Ott minden tiszta az emberen kívül. Pontosan úgy, ahogy a kúria belső fele, ami tényleg hasonlított a fenti világra. Fertőtlenítő kapuk, takarító robotok, reklámok fedték.

A mini ruha a testén úgy feszült, akár a legkívánatosabb nőn, akit valaha motivációs videóban láttam. Gyönyörű volt, mégis ebben a katasztrófában élt, a siker városa, vagy inkább tartománya alatt. Ez valahogy nem fért a fejembe. Mit keresett egy ilyen helyen, egy ilyen csaj? De ő csak húzott magával egyenesen a recepcióig, ahol a bent álló nővel közölte; szüksége lenne egy szobára a földszinten.

Az ágyra ültem le, kényelembe helyezve magam, de azt hiszem, abban a helyzetben, a kézen állás sem kevésbé kényelmetlen pozíció. Hiszen nem a testemről szólt a probléma, hanem a gondolataimról; arról, hogy képtelen voltam uralkodni az elemi ösztöneimen, vagy ellenállni a vásárlás csábításának. Fogyasztottam a fenti világban, az otthonomban; amit talán sosem hívhattam igazából annak. Mégis ott akartam leélni az örökkévalóságomat békében és sikerben.

Ekkor odalépett hozzám, és a fejemet átkarolva az arcomat a melleire nyomta, hogy kifejezze háláját. Engem pedig a keserűségemben ezzel egyszerre vígasztalt, és vidított fel. Boldog voltam. Ott pihentem a szerelmem keblein, egy nehéz helyzet megoldását követően, aminek sajnos maradandó következményei lettek a számomra. Pedig egy dolgot tanítottak ott fent mindennél jobban: változz!

Hátradőltem, és húztam magammal, hogy fölém kerüljön. Először elfeküdt a mellkasomon, de nem hagytam neki sok időt erre, mert nagyon kíváncsivá tett mindaz, amit láttam belőle. Egy gyönyörű nő, aki makulátlan ruhákban járkál itt lent, a mocsok kellős közepén, mégis ismeri a helyieket, ráadásul nincs rá hatással a fenti világ internete. Tudni akartam, kinek a fenekét fogdozom minden karácsonykor.

Átfordítottam. Mélyen a szemébe néztem, és olyan képet vágtam, amire már rég elvesztettem a képességet, de abban a pillanatban, azon a helyen épp visszanyertem egy pillanatra, ahogy a fenti világ siker szaga halványult az emlékeimben. Ő persze elfordította a fejét, hogy aztán szégyenkezve valami elképesztően szörnyű dolgot ejtsen ki a kívánatos ajkai között:

Az agyam megállt. A kezemben ott tartottam a hatalmat, amivel akár az életének véget vethettem volna, amiért pusztán pénzért elvett tőlem minden fenti jogot. Megfosztott a szabad látástól, a boldog életemtől, a sikerorientált, kiegyensúlyozott, üres létemtől. Ordítani tudtam volna abban a pillanatban… de nem tettem semmi mást, csak ránehézkedtem teljes testtel, hogy jól érezzen.

Nagyon gyenge védekezés ez. Túl gyenge, mégis az elmém mélyébe hasított az igazságtartalma. Egyszerűen annyira nyers, és lényegretörően igaz, amivel szemben esélyem sem lehetett. Boldog voltam… mert azt mondták. Itt boldog voltam, pedig nem mondták. Elgondolkodtam, vajon melyik lehet tényleg igaz. Azért lehettem odafent boldog, mert azt mondták nekem? Hiszen itt is utasításra vagyok az; csak ezt nem pusztán szavakkal adták tudtomra.

Mérgesen álltam fel, hogy odavigyem neki, amit kért, de úgy döntöttem, nem bajlódok annak megkeresésével, és inkább az egész táskát teszem le mellé. Az érzelmeket már rég fejeztem ki utoljára, mégis a düh meglepően egyszerűen ment, ahogy pár másik; például az öröm. Bár annak láttán nehezen lehetett megmondani abban a pillanatban, mit fogok reagálni, mégis megtette, amit tett.

A táskából két dolog került elő. A két aprócska doboz egyike egy szív alakú lakatot rejtett magában, amihez egy, ugyancsak szívecske formában végződő kulcs tartozott. A másik pedig egy teljesen üres, ezüstszínű nyakláncot rejtett. A kulcsot felfűzte a láncra, majd széttárta a lábait és egy másik kulcsot vett elő.

A vér az agyamba és a lábam közé áramlott azonnal, ahogy ezt kimondta. Majd kissé remegő kézzel nyúltam a régi zár kulcsához, hogy szétnyithassam azt, ami eddig elzárta. A Lakat szétnyílt, én pedig levettem azt, hogy kicserélhessem az újra. A jellegzetes kattanó hang a mai napig kristálytiszta emlék számomra. Az a pillanat, amikor átadta magát nekem, amikor úgy döntött, velem éli végig az életét.

Tönkretettem a két kulcsot, amivel szabadulhatott volna tőlem, ha akar. Már nem tudom, mit éreztem akkor, hiszen meghozott egy olyan súlyú döntést, akárcsak én, és elzárta egy részét kettőnkért. Ugyanakkor mégsem tett egyebet, mint egy meglévő korlátozást öltöztetett új köntösbe. Világos, hogy a péniszét addig sem használta pisilésen kívül másra, de valahogy éreztem ebben az önfeláldozást.
Egy olyan gesztusnak lettem a része, amit életében egyetlen egyszer tehet meg az ember, ha jót akar magának. A kezembe adta a hatalmat a nemiszerve felett. Alárendelte magát az akaratomnak, és vállalta, hogy talán soha többé nem lehet szabad ember. Kockázatot vállalt, akárcsak én a felnőtt tartalom blokkolóval. A kettő még sincs egyensúlyban, hiszen meglopott, és lekényszerített. Megmagyarázhatatlan, mégis megbocsájtottam neki.
Úgy éreztem, hiába nincs benne egyensúly, hiába borulna fel egy mérleg, ha az egyik felére az én áldozatomat és káromat tennénk, az másikra, meg az övét, ez a kulcs bőven elég ahhoz, hogy megbocsássak. Nekem adta az életét. Ha ez nem elég bármire, akkor talán nincs értelme élnem. Ha az életénél is több kellene, akkor nem különböznék a fenti énemtől, aki agymosottan rója az utcát és sikerről, korlátlan javakról álmodik.
A két pótkulcs eltörése közben jöttem rá, mennyire egészségtelen a fenti boldogság és pozitív energia áradat. Hamis mosolyt feszít az ember arcára, hamis javakat, elérhetetlen vágyakat ad neki. Az igazán borzasztó, hogy pont azzal tesz tönkre mindent, amit Liza folyvást kicsalt az ott élőktől. Így ő maga ugyanúgy részese a problémának, bár fenti világ nélkül, a lentire sem lenne szükség.

Én pedig lehajoltam hozzá megcsókoltam, majd átöleltem, és az ágynak döntöttem. Az aktus egész éjszaka folytatódott, ahogy minden egyes alkalommal újra felizgatott. Folytattam, még azok után is, hogy fájt neki és fájt nekem hogy együtt éltük át a fájdalmat. Az egész éjszakát ebben a fájdalomtól teljes orgazmikus mennyországban töltöttük el… Rég nem éreztem már akkora teljességet az életemben.
A takaróban nyakid eltűnve, nekem háttal aludt, én pedig a hátamra fordulva, kitakart mellkassal, a nyakláncon lógó ajándékot fogdostam. Úgy éreztem, ennél nagyobb ajándékot nem kaphattam az élettől, a fenti világtól. Az, ami ott várt, már nem csábító, inkább rettenetes volt számomra. El sem tudtam képzelni, mi vezetett eleinte arra, hogy beköltözzek arra a szörnyű helyre… majd elaludtam.
Ébredés után egyedül találtam magam az ágyban, de szerencsére a táskája még ott hevert mellettem elborulva, abban a pózban, ahogy tegnap levertük. Aztán hirtelen berohant, és magára próbálni az ajtót. A folyosóról éktelen lárma szűrődött be, ahogy egy csapat ember felénk közeledett, majd az egyikük berúgta az ajtót. Liza felsikoltott, mire azok kést fogtak mindkettőnk felé.

Átnyújtottam a kártyámat, mert tudtam, hogy ezek a férfiak nem eljátsszák a keményet, majd egy ütést éreztem. Mire felkeltem, már megkötözve feküdtem, Lizát pedig a szétvágott ruhái tetején, a parkettára szorítva találtam, ahogy zokogott a farkát belé mártó izmos férfi alatt. A bunkónak aztán megduzzadtak az erek a nyakán, és nagyot élvezett. Pár pillanattal később elcsomagolta a faszát és nevetve továbbálltak.
Összekuporodott, felhúzta a lábait, a kezeivel takarta az arcát nekem háttal. Nem akart a szemembe nézni ezek után. Én pedig a vértől, ondótól és széklettől mocskos testét már nem tudtam kiverni a fejemből. Az a látvány beleégett a retinámba. Az a karácsony örök életemre élénk emlékké vált, ahogy lett egy feleségem, akit már másnap a szemem láttára erőszakoltak meg.
Próbáltam lemászni az ágyról, hogy odamehessek mellé, de meglepően nehéz feladat ez a karok használata nélkül. Végül is sikerült a próbálkozás, nagyot huppanva étek földet a térdeim, ahogy mellé próbáltam kerülni. A bénaságom elképesztő méreteket öltött abban a pillanatban, ahogy az idegességtől elborult az agyam, és szinte kikapcsolt. Mindent láttam, de semmit sem gondoltam.
A másodpercek óráknak tűntek, a percek napoknak, a zokogás közben vett két levegő közötti idő a végtelenséggel ért fel. Teljesen elpusztult minden vágyam. Összetörtem. Boldog voltam. Nem! Dühös. A düh fűtötte a testem. Azt a pucérságot, melyet hirtelen eltakarni sem tudtam a hátrakötött kezeimmel, mikor betévedt a romok vizsgálatára a recepciós. Majd ordított valami alpárit valakinek.
Arra emlékszem, ahogy elvágják a béklyómat, arra viszont nem, hogyan kerültem egy váró szobába az esemény után. Talán a recepciós vitt el, hogy Lizát utána vigasztalhassa, de az biztos, hogy a nem létező gondolataim úgy cikáztak akár az áram egy feltekert réztekercsben. Azt hiszem késő délelőtt lehetett, mire a szemem elé került a kedvesem. Immár más ruhában, más arccal.

Persze, tudtam, ez egy nagyon felszínes kérdés, hiszen a szemem láttára történt meg a dolog vége, mégis ki kellett mondanom. Abban reménykedtem, majd mond valamit, amivel bármit kezdhetnék, de a válasz úgy lepett meg, mint idelent már oly sok minden. Teljesen váratlan és elképzelhetetlen számomra, hogy valaki ezt mondja, de ő pontosan ezeket a szavakat mondta:

Meg tudtam érteni, miért vágyik valaki rá, hiszen a vak is látja a gyönyörű testét, de a vágy beteljesítését már képtelen voltam. Még a sikertelen emberek sem vetemednek erre a gyalázatra, ez a csapat pedig megtette. Loptak, fenyegettek, erőszakoltak, olyat tettek, amit fent lehetetlen. Fent… Csak ekkor realizálódott bennem a pénz hiánya. A gondolatot viszont elkergettem magamban.

Igazat mondott. Minden szava fájt, de el kellett fogadnom, hogy onnét kezdve semmim sem lesz a fenti világban, amit előbb vagy utóbb észre fognak venni. Feltűnik a rendszernek, ha valaki nem vásárol, ez pedig különösen igaz a karácsonyra. Költenem kell, hogy életben maradjak, viszont a lenti világban a kártyám eltűnt, és nem lehet másikat szerezni itt. Ha megkérdeznék fent, miért kell új, nem említhetnék semmilyen elfogadható választ.
A lopás, a csalás, de még az értékek elhagyása sem létezik ott. Már rég megoldották a biztonsági rendszerek és a digitális megfigyelés ezeket a problémákat. Igazából a rendőrök csak azért állnak egy-egy helyen, mert Kawaii Life-on kívül szükségesek a mai napig, az pedig megnyugtatja a vendégeket, ha itt is látnak belőlük. Boldog voltam. Mármint féltem. Boldogan féltem.
Kezdett elmúlni az ötödik szint hatása, mert egyel feljebb jöttünk az épületen belül. A felnőtt tartalom blokkoló visszatért, a kedvesemből nem láthattam meg bizonyos részleteket. Teljesen elvesztettem önmagam, ahogy a pénzem odalett. A sikerem záloga hirtelen kicsúszott a kezeim közül, hogy a nevetségesen pozitív életemet védhessem. Ezért mosolyogni kezdtem.

Az arcán nagyobb félelem tükröződött, mint mikor bejött az ajtón. Pedig az erőszakolás sem lehetett kevésbé félelmetes. Nem értettem meg, miért pont ez zaklatta fel annyira, hogy ilyen arcot vágjon nekem. Aztán ismét olyannal állt elém, amit soha sem gondolhattam a felszínen állva, mert a fenti világ mindig elnyomta ennek a létezését. Ezt soha sem hagyta meghallani:

Ekkor ütötte ki a felnőtt tartalom blokkoló az érzékelését. Már csak annyit láttam belőle, mint az utcalányokból; semmit. Azt viszont továbbra is éreztem, ahogy hozzám ér, de rendkívül kellemetlenül esett. Féltem, egyenesen rettegtem attól, ami történik velem, ahogy egy torz valami folyamatosan terrorizál, nem akar eltűnni előlem, akárhogy próbálok az álmomból felébredni.
Futottam. Úgy haladtam előre, ahogy a lábam bírta, bár ez külső szemmel csak sétának tűnt, én minden erőmet bevetve menekültem el a furcsa lény elől. A nyomomban járt, néha próbált megérinteni, de állandóan kiszabadultam a karmai közül. Furcsa zümmögésével akart az idegeimre menni, viszont ennél én erősebbnek bizonyultam, mert sikeres voltam. Boldog voltam.
A hajsza alatt az egész hely szinte teljes blokkolásra került, elveszett az érzékszerveim előtt, és arra késztetett minden, hogy azonnal hagyjam el. Jussak vissza a felszínre, ahol az életemet folytathatom, és a sikerem kovácsa lehetek. Bele kellett adnom száz százalékot, és önmagamat adni, mialatt ezt a próbát kiállom, mert az élet úgy döntött, most megerősíti a jellememet.
Fent jártam, viszont a csatornafedelek furcsa rettegéssel és vonzódással töltöttek el. Érthetetlen moraj zúgott a fejemben állandó jelleggel, ahogy a közelükbe értem, pedig azok biztosan nem a metróhoz kapcsolódtak. Bár az is igaz, hogy ebben a városban a föld alatt nem közlekedett semmi. Szükségtelen volt az ilyesmi, mert minden optimalizálva lett az autókra. Mindenhol utak terpeszkedtek.
A szűk, nyolc sávos sikátoroktól, a harminckét sávoson keresztül, a nagyforgalmú nyolcvannyolc sávosokig mindent meg lehetett találni. Természetesen innét sem maradtak ki a sétáló utcák, ezért azok négy sávja szinte állandó dugót képzett. Jól lehetett ott sétálni, ellenben a szélesebb utakkal tarkított negyedekben, mivel azokban a zebra akár háromszáz méter hosszan nyúlt el.
Egy lépést tettem előre, egyet hátra, egyet pedig a fedél tetejére, hogy meggyőződjek valamiről, de semmi más nem fogadott, mint hirtelen felugró motivációs videók reklámjai. Én kértem a sikert, a siker pedig megadatott, már csak eléggé kellett akarnom, mert, ha kértem, ha tényleg, őszintén kértem, és megtettem mindent érte, akkor az enyém lehetett bármi. Elérhettem bármit.
Azt persze nem értettem, melyik része a bárminek ez a lyuk a földben, mert nem emlékezhettem vissza rá. A blokkoló program gondoskodott az összes traumatikus élmény elkerüléséről, aminek a része az emlékek cenzúrázása. Soha sem lehetett kikapcsolni ezt a szolgáltatást, ezért azt is elfelejtette velem, hogyan történt a bekapcsolása. Akkor és ott boldog voltam, és tudatlan.
A rendszer viszont már megfigyelte a mozgásom, pontosan tudták, mikor merre járok, mit teszek, miért csökken a boldogságom. Úgy rugdaltak a reklámokon keresztül, mintha magam akartam volna egyre több pozitív gondolatot átélni. Kívánták az egyre magasabb örömszintet, de azok a fedelek nem hagytak nyugodni. Majd azt vettem észre, hogy messzire kerülöm mindet.
Úgy bánok a karácsonyi nótákkal, akár egy megszokott rutinnal, és ismétlem őket fennhangon. Torkom szakadtából énekeltem az egész listát újra és újra. Az ajándékkártyámból megvettem az utolsó tárgyat, amit itt fent be tudtam váltani, és aznap elfogyott az összes rendelkezésemre álló pénz. Ép emlékezettel talán azon aggódtam volna, hogy ezek után mi jön, de így csak simán nem törődtem az egésszel.
Egészen addig a pontig próbáltam meg normálisan élni, úgy létezni, ahogy azt mások elvárták, amíg azok a furcsa élőlények a havazás közepén eljöttek értem. Összefogdostak az undorító végtagjaikkal, valamit rám húztak, leütöttek, majd valami sötét helyen ébredtem fel, ahol már nyoma sem látszott a csillogó ünnepnek. Ez egy újabb karácsony, egy újabb találka, egy mélyebb szint.

A fejem kezdett kitisztulni. lassan visszanyertem egykori önmagamat, aki értetlenül állt a történtek előtt. Felmenekültem, mert a kedvesemet szörnynek hittem. Aztán azt képzeltem, hogy sokkal szélesebbé vált a város, mint volt. A kettőt négynek láttam. Mindenből duplán. Akkor értettem meg, hogyan sikerült egész végig elkerülni a csatornákat. Hiszen soha sem léptem még a közelébe sem a fedélnek. Csak az annak hitt képen állhattam.

Látszódott rajta, hogy valami nehezet kérdeztem, mivel nem bírt tovább beszélni. Némán babrált a kötelekkel, majd, mikor készen lett, és a kezemet ismét szabadon mozgathattam, elém állt. Egymásra néztük, a tekintetünk találkozott, de nem bírta sokáig; inkább elfordította azt. Vele ellentétben ráértem, hiszen fogalmam sem volt, mi üldözött minket. Vártam a válaszát, mert nagyon kíváncsivá tett, miért áldoz be ennyit értem. Nálam egyszerű a megfejtés az agymosás miatt, ő viszont normális. Talán.

Ismét csend állt be. Az arcomról biztosan le lehetett olvasni az értetlenségemet, mivel egyáltalán nem értettem, mire megy ki ez a beszélgetés. Arra kíváncsi, hogy az előző karácsonyokat sikerült-e megőriznem, vagy már előtte ismertük egymást? Nagyon rossz érzés kerített hatalmába, mikor a szomorúságtól eltorzuló arcán felfedeztem a sírás előtti utolsó állapotot. Éppen csak elfojtotta.

Igen, a feleségem. Legutóbb megházasodtunk, vagy valami ilyesmi… kicseréltem a lakatot. Az a rossz érzés kezdett hatalmába keríteni, hogy valami nagyon fontosat felejtettem el; hogy a „feleséged”-et szó szerint értette, és tényleg házasok vagyunk. Erre viszont egyáltalán nem emlékszem. Számomra az egész történet alig egy éve kezdődött el, mikor egy hiba miatt Kawaii Life utcáiról a sikeres élet lehetőségét félredobva lejöttem ide.
Szorongató gombóc gyűlt fel a nyakamban, ahogy próbáltam leolvasni az arcáról a helyzetet. Egyre jobban elkeseredtem azt látva, ahogy sír, mivel tudtam, ez az én hibámból történik. Egyetlen rossz szó, és még ennél is jobban elszomorítom, de mindenképpen tudnom kellett, mi történik, miért állítja azt, amit. Bár még azzal sem voltam tisztában, hogy ő kicsoda.

Ellenkezni kezdtem. Hirtelen a semmiből, egy élősködő bukkant fel az életemben, elcsábított, magához láncolt, és azt állította, hogy ő a feleségem, akit elfelejtettem. Ez olyan, mintha valami aranyásó lenne, aki rám akaszkodik, ha épp pénzre van szüksége. Teljesen abszurd volt az egész helyzet, ezért hamar felhúztam magam, majd kitéptem a kezem a szorításából.

Kétségbeesés ült az arcára. Pár pillanattal később próbált átölelni, de én ellöktem magamtól, és hanyatt estem a székben.

Egy szavát sem értettem. Hogy lenne a boldog élet városa egy börtön?

Az arcára már a félelem feszült fel, majd egyetlen szót mondott, és elindult.

Máig nem értem, mi ütött belém, de követni kezdtem, minden szó nélkül. Talán azért, mert túl sok kérdés keringett a fejemben a helyzettel kapcsolatban, és eddig csak élvezetet kaptam tőle. Valamiért megbíztam benne, bár magam sem értettem, hiszen alig ismertem.

Nagyon zaklatottak voltunk mindketten abban a pillanatban, azon a pár méteren. Majd egy lejáratra mutatott.

Továbbra sem szólalt meg, csak parancsolóan nézett rám, a szemeivel mondva, „igyekezz!”. Azt éreztem, hallgatnom kell rá.
Az utolsó előtti emeleten jártunk, az elmém kitisztult, a felismerések pedig elöntötték az agyam. Akkor döbbentem rá, mekkora bajban vagyok, amikor a tömeg közepén eszembe jutott, hogyan kerültem erre a helyre. Kawaii Life-ba tényleg nem önszántamból indultam. Egy céges kiutalás történt; arra utasítottak, hogy költözzek be, majd végezzek megfigyeléseket a vendégek boldogsági szintjéről. Ehelyett pedig elmerültem a boldogság donorok pozitív világában. Azt sem sejtettem, mi lehetett az eredeti célom. Ráadásul ez nem volt elég. A körülöttem élő rengeteg ember egy zajos gép körüli várost alkotott. A hatalmas ventillátorok mögül a felszíni szmoggal teli levegő áramlott, így folyamatosan köhögött valaki.
Az ismerős hangoktól eszembe jutottak egy másik élet foszlányai, ahol egy hasonlóan szennyezett környezeten kellett átvágnom minden reggel az autómmal, aminek a belsejében prémium minőségű oxigént szívhattam. Egy gazdag ember élményei, ahogy emberi sorsok felett döntő szavaival karöltve igyekszik minél nagyobb társadalmi réteget kisemmizni. Az öltöny úgy feszült a testemen, akárcsak egy második bőr, és épp telefonon beszélgettem valakivel.
Vajon melyik lehetett a valóság? A gazdag én, az alkalmazott, vagy a szabad akaratából ide költöző? Az emlékfoszlányok folyamatosan özönlöttek, és Liza érintése csak felfokozta az élményt. Hozzáfagytam a redvás aszfalthoz, de nem élvezhettem sokáig, mert megindult felém pár ember.

Szinte fel sem fogtam, mi történt, máris menekülni kényszerültem. Egyenesen vissza az előző szintre, ahol ezek az emlékfoszlányok nem jelenhettek meg előttem, mert a fenti agymosás még erősebben érvényesült. Megértettem… soha nem lehetetek boldog, azonban azt már kevésbé, hogy ennek mi az oka. Persze kézenfekvő lett volna hinni Lizának, de talán ő is félrevezetett. Ki tudja, milyen okból bíztam benne, és hittem a szavai igazságában, viszont elmenekültünk. Otthagytunk minden lehetőséget, majd letelepedtünk az egyik irányítóteremben. Olyan helyre mentünk, ahol senki sem találhatott meg minket, szívtuk a ritkás levegőt, ettük a legkisebb ehető dolgot, és ő néha elment vizet hozni. Nagy kockázatot vállat, mert az üldözőink nem szándékozták feladni a keresésünket. Engem akartak. Gyakran belefutottunk a keresőcsapataikba, mikor próbáltunk odébbállni, de pár hét alatt kiderült, hogy a legeldugottabb helyet választottuk.
Elmesélt nekem egy történetet arról a férfiről, akibe beleszeretett, aki az ujjára tette a gyűrűt, és végül összeházasodott vele. Egy romantikus regényt hallgattam végig az unalmas órákban, ahogy teltek a napok, de nekem továbbra sem tűnt úgy, hogy a főszereplő én lennék. Mesének tűnt az egész. Néha megkérdőjeleztem a mondandóját hangosan, de ettől csak szomorú lett. A lehető legtöbbet töltöttük egymáshoz érve, szexeltünk a mocsok tetején, majd már mi magunk jobban ragadtunk, mint a környezetünk. A legundorítóbb napjaim voltak, de egyben a legszebbek, ahogy egy ismeretlen csoport elől bujkálok egy ismeretlen nővel, aki állítólag a feleségem.

Abban a pillanatban törték ránk az ajtót, majd rántották le rólam. A karomat elkapták, kicsavarták, majd a földre teperve megbilincseltek. A hátam közepére térdelő rohadék miatt nem láttam, mi történik, de Liza sikolyai elárulták, hogy egyre távolabb került tőlem. Fájt. Fájt a szívem, a karom, a hátam. Ropogott a gerincem, ahogy mozgott, és parancsolgatott a többieknek. Én pedig egy szót sem bírtam kinyögni a talajba préselődve. Majd belém állítottak egy tűt és telitömtek nyugtatóval.
A szemem talán káprázott, de a feleségemet alig bírta visszafogni két megtermett férfi, ahogy az elvezetésemet látta. Azok a vékony kis karok, abban a pillanatban egy bestiához tartoztak. Én viszont a nyugalomtól eltelve sétáltam el a csatornában, fel egészen a felszínig, majd ott beültettek egy autóba.
A városban soha nem látott szépségnek lehettem tanúja, ahogy a nyugtató szép lassan teljesen szétcsúsztatta az elmémet, a beáradó hatalmas mennyiségű pozitivitás pedig visszafeszítette az ajkaimat a mosolygásra. Örömömben nevetni támadt kedvem, úgy kacagni, mint a legboldogabb ember a Földön. Boldog voltam. A világ legboldogabbja, akit a tárgyalóterembe vittek.
Ott bent, már várt egy mosolygó bíró, pár mosolygó ügyész, és a jókedvű közönség. Mi mind boldogok voltunk. Boldogok, sikeresek, és egészségesek. A fertőtlenítőszerben úszva a boldogság illata árasztotta el a termet, majd a bíró ismertette a bűnömet. „Munkahelyi kötelesség elmulasztása” vádjával végül ítéletet hirdetett. A legmotiváltabb, legsikeresebb embernek éreztem magam, de azonnal visszazuhantam a valóságba.
Az ítélet „öregedés”. Rövid életem végéig kellett Kawaii Life utcáit rónom azzal a tudattal, hogy az agymosásból nem marad semmi, mint a szökésemet meggátló vizuális torzítás és a felnőtt tartalom blokkoló, ami az öngyi*****ra is kiterjedt. Semmilyen értelemben nem futhattam el innét. Le kellett töltenem a bármilyen hosszú életemet ezen a helyen.