Karanténmentes világ 9.rész
A mikrológus egy furcsa szerzet, mert régiesen beszél, úgynevezett szlengben, és egész nap valami olyat nézeget, ami nagyon kicsi. Régen is éltek olyanok, akik ezzel foglalkoztak, de ennek a tudásnak nem látjuk túl nagy hasznát manapság. Leginkább a házmérnökök hasznosítják, amit csinál, viszont a homokszemek és acélrudak vizsgálatán kívül mással is tölti az idejét. Éppenséggel pontosan olyannal, amivel nem kellene.
- Te, hallod, ez a cucc nagyon durva! Megnéztem a leveleket és egy csomó egysejtűt láttam.
Liza azonnal felkapta a fejét, és tágra nyílt szemekkel rá, majd rám nézett.
- Egysejtű?
- Ne törődj vele! - Szóltam rá.
Majd egyből mutattam a meggondolatlannak, hogy jöjjön velem. Nem tétovázhattam, hiszen ez a dolog nem tudódhat ki, amíg rá nem jövök, hogyan kellene kordában tartani. Ezért az épület pincéjébe mentünk, a legjobb állapotban megmaradt helyiségben, magam elé engedve, beléptünk a szobába. Majd bezártam az ajtót.
- Elmondtad még valakinek?
- Hogy a viharba mondtam volna el? Te vagy itten a tudósgyerek, na. Hozzád jöttem először, tesa.
Még sincs akkora baj, mint gondoltam.
- Ülje le!
Láttam rajta, hogy tétovázik, mert már érzi a helyzet komolyságát.
- Figyelj...
- Ülj le! - Utasítottam nyugodt hangnemben. - Tedd az asztalra a bal kezed tenyérrel lefelé.
- Mire kellenek azok a csövek? - Kérdezte.
- Tudod, amikor új könyvet találunk, először nekem kell elolvasnom, hogy megvizsgáljuk, van-e benne tiltott irodalom. Ha van, akkor el kell zárni. A tudásodat nem tudom a fejedből kivenni, de...
Az egyik rudat a kézfejére tettem úgy, hogy a csuklója és az ujjai között legyen, majd a másikat felemeltem. Ekkor kirántotta alóla.
- Tedd vissza! - Utasítottam ismét nyugodt hangnemben.
- Ne tedd ezt, kérlek!
Megköszörültem a torkom, majd mutattam az asztalra. Ismét fölé helyeztem a rudat, majd a másikkal már épp lecsaptam volna, mire ismét kirántotta.
- Miért?
- Vírust láttál? - Kérdeztem.
- Igen. - Válaszolt halkuló hangsúllyal.
Majd az asztalra néztem. Visszacsúsztatta oda, ahol lennie kellett, én pedig lesújtottam. Felüvöltött fájdalmában.
- Vírust láttál?
- Nem. - Mondta könnyező szemekkel.
- A tudást nem tudom a fejedből kivenni, de a vágyat, hogy azt megoszd másokkal, elvehetem tőled. - Fejeztem be a mondatot. - A kezeddel mi történt?
Azonnal tudta, mi a helyes válasz.
- Ráesett egy törmelékdarab.
Majd mosolyogva az ajtó felé nyújtottam a karom, egyenes, zárt, oldalra néző tenyérrel.
- Örülök, hogy ilyen izgalmas felfedezést tettél a fotoszintézissel kapcsolatban. A jövőben is szeretném, ha beszámolnál nekem ezekről, de most menj el kérlek! Még sok a dolgom ma.