Karanténmentes világ 3.rész

A kezemet feltartottam az ég felé, mert onnét érkezett az áldás, a víz képében. Ritka az eső. Ha van, akkor ünnepelünk, ha nincs, várjuk az ünnepet, de sosem nyugodhatunk, mert ha elhúzódik, eláraszt minket. Így marad a remegés és az önfeledt öröm, mellyel leplezzük a félelmünket a kátránybűzű folyó kiöntésétől. Nincs az a fal, mely megmentene bennünket, ha egy ekkora víztömeg elszabadul.
Itt, régen minden bizonnyal mocsarak voltak, de ma a feltöredezett beton és aszfalt tengere lefedi mindezt és nem engedi a természetet a szorításából. Bár napról napra omlanak össze a magas építmények és néha bent halnak a társaink, a növényzet nem veszi vissza egyik pillanatról a másikra a területet. Ezért is nehéz itt élni. A kevés termő területet a régi parkok jelentik, a folyó akármikor elmoshatja az élelmünket és a házak bármikor ránk szakadhatnak. A munkaerő kevés, ezért csak ott erősítik meg a segítőink az épületeket, ahol muszáj. A könyvtárakat, levéltárakat, könyvesboltokat, és a többi értékes információforrásként szolgáló emlék falait támasztják meg.
Ezekhez már hozzászoktam, de most félek. A tegnapi beszélgetésem alkalmával még több probléma került elő:
Acéllala beszéltem, a levélmérnökünkkel. Ő felelős a növények beazonosításáért, az egészségük felméréséért és a termelők irányításáért. Ezelőtt többször is kért tőlem tanácsot, hogy milyen könyvet olvasson el a tudása növelése érdekében, én pedig mindig jobbnál jobb műveket ajánlottam neki. Ezúttal viszont semmit sem tudtam mondani.

Én csak ráztam a fejem jobbról balra és némán álltam mellette.

Ugyanakkor tudtam jól, hogy van rá magyarázat, amit nem árulhatok és fogadhatok el.

A tiltott könyvek nem véletlenül tiltottak, senki sem ismerheti a tartalmukat rajtam kívül, így szól a szabály. Ezért nem oszthattam meg vele akkor, hogy olvastam már erről. És fáj ez a tudás.