Karanténmentes világ 1.rész

Az élet nem könnyű, de legalább van. Minden nap hat órányit kell dolgoznunk a túlélésért, és még párat, hogy a jövőben könnyebb legyen. Fát gyűjtünk, raktározunk, a kisebb állatokat elejtjük, a város szélén és minden zöld területen növényeket igyekszünk termeszteni. Vizet a megmaradt csatornarendszeren keresztül tudunk engedni, de az idő előrehaladtával a belső részeken egyre csak fogynak a lehetőségek. Nehéz itt lenni, mert a kívül élők jóindulatára szorulunk sok szempontból. Bent nem terem elég élelem, szűkös a vízellátás és fürödni sem lehet olyan könnyen. A tisztálkodást patakban könnyen meg tudnánk oldani, viszont itt csak egy óriási, koszos vízű folyó hömpölyög. Ebben nem lesz fehérebb a bőre senkinek, csak lecseréli az izzadságszagát az iszap bűzére, bár nem tudom melyik rosszabb. Így marad az ivóvíz. Azt a kis keveset kell beosztanunk, amihez hozzáférünk és havonta kétszer-háromszor felfrissülni benne. Nem egyszerű, hiszen ötvennél is többen vagyunk.
Ötvennél is több, de nagyon fontos ember.
Minket bízott meg a város körüli peremvidékek szövetsége, hogy hasznos dolgokat hozzunk ki a belső területekről; tárgyakra, és tudásra van szükség. Tudósok és mérnökök vagyunk, ahogy a Made in Chinaiak mondták egykor.

Na igen, a nő, akivel a hajlékomat megosztom sosem elmélkedik túl sokat semmin. Ő inkább az a fajta, aki két lábon áll a földön és nem rugaszkodik a fellegekbe. Mondhatjuk, hogy az ellentétem, de ettől jó a csapatunk.

Egyszerű gondolat, de igaz, ők is emberek voltak. Megszülettek, meghaltak, mégis úgy gondolom, ennél többet értek akkoriban. Volt valamijük, ami nekünk már nincs.