Hideg szemek

Egy esős, tavaszi napon találkoztunk, amikor az egyik üzlet kis előtetője alá kényszerültem. Befutott mellém, szinte ömlött róla a víz, mégis furcsán száraznak látszott. Elbűvölt a hatalmas termete, a széles válla, a magassága, a mély hangja, az a különös vonzerő, melyet egy férfi birtokol. Úgy éreztem, ő akármitől meg tud védeni, hiába nincsen egyetlen háború vagy veszedelmes szörnyeteg a közelemben. Így kezdődött el a közös életünk. Valentin – hatalmas termete ellenére – egy érző szívű srác volt; az a fajta, akinek nem kellett kétszer elmondani, hogy a nők a gyengéd romantikát, a megértést és a finom bókokat kedvelik. Eszményi volt, mikor engem nézett, mikor az idős nénikkel beszélt a húspult mögött állva, mikor kiszolgálta a legbunkóbb vevőket azzal a természetes mosollyal az arcán. Az egyetlen hibája talán az élettelenül kék szeme, amibe nem szívesen néztem bele. Mégsem törődtem vele, hiszen kinek nincsenek hibái? Talán neki – ezt leszámítva – sosem voltak. Pár hónap után költöztünk össze, ő eljárt dolgozni kora reggel, majd hazaért este, mire én megfőztem, kitakarítottam, előkészítettem számára mindent. Hagyományos családként indultunk; ő a hatalmas, védelmező, aki kenyeret tesz az asztalra, én a gyengéd gondoskodó, aki világosságot visz az életünkbe. Szerettem vele lenni, úgy éreztem magam, akár egy sérthetetlen entitás, egy ilyen óriás mellett semmitől sem kellett félnem. Neki mindene hatalmas, nem csak a teste. Úgy tűrt el szidalmakat, úgy kezelt konfliktusokat, ami átlagos ember számára nem hiszem, hogy lehetséges. Tökéletesnek tűnt, abszolút annak. Hiába traktáltam olyanokkal, mint: „szép vagyok?”, „Ilyen kövéren is szeretsz?”, „undorodom magamtól!”. Mindig tudta, hogyan nyugtasson meg, mit mondjon, mit ne, hogyan tegye rendbe az önértékelésem. Most is visszhangoznak a fejemben a szavai „Olyan szép nőt még sosem láttam, mint te.”, „Nem a külső tesz téged olyan gyönyörűvé”, „Szeretnélek jobban megismerni belülről!”, „A belső szépség az igazi szépség.”.

Aztán elcsattant egy pofon. Úgy gondoltam magamra, mint a picsára, aki ezt a csodálatos embert képes kihozni a sodrából. Sosem láttam előtte olyannak. A szeme megtelt élettel, olyan élettel, melyet a harag táplál. Dühöt éreztem, szinte fizikai formát öltött, én pedig könyörögtem, hogy változzon vissza a szeme azzá a kékké, melyet annyira fagyasztóan ridegnek találtam korábban, melybe belenézni sem szerettem. A padló adta a másik pofont. Ott feküdtem, az arcom fájt, és az is, amit tettem ezért. Komolyan nem értettem magam, hiszen egyértelműen elmondta, mennyire fontos számára a dolog, amit eltörtem. Persze nem fizikailag, de sikerült egy törést okoznom benne, amiért a pofont kaptam és az orrom vére eleredt. Azt hiszem, megérdemeltem. Akkor még máshogy gondoltam, egyáltalán nem értettem meg azt, ami abban a pillanatban történt velem.

A hideg, téli fagyban eltört a lábam. Hiába éreztem úgy Valentin iránt, ahogy, igazából alig hozott haza pénzt, csak abból a kevésből élünk, amit ő keresett, mivel eddigre felmondtam. A tanácsait megfogadva otthagytam a toxikus munkahelyem, elváltam a körülöttem élő barátutánzatoktól, majd rájöttem, mennyire szeretem Valentint. Szép lakást akartam teremteni neki, olyan helyet, ahova örömmel jön haza, amit az otthonának nevezhet, és eközben baleset történt. Éppen az udvaron dolgozott valamin, mikor én kivittem neki egy kis kávét. Két cukorral, mandulatejjel, ahogy szerette. Kevés élvezet jutott neki az életében, de erre mindig áldozott pénzt. Ha kellett, inkább nem evett… annyit.

Előnyömre változtam meg a kevés pénz miatt. Lefogytam, végre eltűntek a felesleges kilóim, melyeket annyira utáltam, sokkal dolgosabb és szerethetőbb barátnővé váltam. Úgy éreztem, mindent megtettem, amit lehetett. Akkor pedig eltört a lábam. Valentin sínbe rakta, majd hercegnőként cipelt be az otthonunkba. A szomszédok látták ezt, próbáltak mentőt hívni, viszont ők azzal nem voltak tisztában, mennyiből élünk, ezért az uram elhajtotta őket. Nem kellett a segítségük, ő egyedül megoldotta a problémát.

Akkor ezt gondoltam. Ma egy kicsit máshogy látom az eseményeket.

A tavasszal együtt jöttek elő a fák virágai, a madarak, a rovarok, a gondok. Olyan lettem, aki nehezen járt, folyamatosan fájt a sérülésem, hiába forrt össze. Valentin egyre türelmetlenebbé vált velem szemben. Elhanyagoltam a lakást, nem főztem olyan finomakat, folyton panaszkodtam a fájdalmakra. Mintha ő nem tudná, mennyire kellemetlen egy ilyen sérülés… Nem voltam rá tekintettel, csak mondtam a magamét, ami miatt újabb pofon járt egy idő után. Egy év alatt kétszer kaptam, mert ennyire kiállhatatlan vagyok. Ő beleszeretett egy nőbe, én pedig azzal háláltam meg, hogy házsártos házisárkánnyá változtam; egy panaszkodó géppé. Nehéz arról beszélni, de a gyönyörű kapcsolatunk egy pillanat alatt ment tönkre, mikor az első évfordulónkra az egyik alkarom úgy végezte, ahogy a lábam. Bár ez rosszabb lett, hiszen a hentesi tudását kellett használnia a gyógyulásomhoz. Sajnos elfertőződött, vagy valamiféle rossz hatásnak tettem ki, így nem tudott megvédeni magamtól az én uram. Valentin kevésnek bizonyult az önpusztításom ellen. Arra gondoltam, mikor közölte a hírt: Úristen, ez az egész azért történik, mert egy ilyen kupac szarrá váltam, miközben ez az ember erején felül teljesítve próbál engem eltartani. Naplopó fos vagyok, egy ocsmány nyomorék. Most pedig annak ellenére gondoskodni fog rólam, hogy a karomat le kell vágni. Nem érdemlem meg a szeretetét. Bevitt a munkahelyére, felfeküdtem arra az asztalra, ahol a disznókat, marhákat szokta bontani. Majd belehaltam a vágásba. Utolsó erőmből még próbáltam megérinteni az arcát, de elsötétült minden.

A megrendelő kérésére, a két férfi vérben ázva csomagolta el a testrészeket, majd az idősebbik egy képet adott a hentesnek a munka végeztével.

Valentin mosolyogva rakta el a fotót, majd dúdolva elsétált a sötétben.