Fehér

Mikor felébredtem, a szemem csak homályos fehérséget látott, egyetlen tárgyat vagy ettől különböző színt sem érzékeltem. Eleinte azt hittem, hogy megvakultam, mert bármerre is fordítottam a fejem, ugyanaz az egyhangú és hideg szín fedett mindent. Mikor magamra akartam nézni, valahogy megtudni, hogy épségben van-e a testem, nem láttam semmit; se a kezem, se a lábam, pedig mindkettőt megérintettem. Félni kezdtem, megriadtam, hogy sosem látok majd többé, és örökké ebben a világosságban kell élnem, de szerencsére más volt a helyzet. A szememnek semmiféle baja sem esett, pusztán a helyzetem lett kifejezetten bizarr, amíg aludtam.
A magas vérnyomás és a pulzusom is csillapodni kezdett, mikor az egyik irányban találtam valamit, ami kitűnt a háttérből. Megnyugtatott a felismerés, hogy talán mégsem vesztettem el a látásom, de még mindig semmit sem tudtam, erről a furcsa helyzetről. Arra gondoltam, talán a tőlem nem messze fekvő illető választ ad majd pár kérdésemre, akivel kapcsolatban elsőre nem volt világos, hogy milyen nemű. Olyan szögből láttam rá, amiből csak a hosszú, fekete haja látszott rendesen. Úgy döntöttem, hogy oda megyek hozzá és megnézem közelebbről is.
Nem kellett sokat várnom; amíg próbáltam két lábra állni, megláttam a távolban, hogy mozgolódni kezdett. Egyből arra gondoltam, hogy fel fog kelni, ezért nem indultam el felé. Kerülnöm kellett a konfliktusokat, ha ébredés után azonnal megijed az ismeretlen láttán, vagy hallatán, egyből az ellenségévé válok. Ezért csendben figyeltem, ahogy átfordult a hátára. Láttam, hogy nincsenek mellei, és elkönyveltem magamban, hogy az illető férfi, de felhúzta a lábát. A csupasz végtagokról egy szoknya csúszott alább, így egyből rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Feszülten vártam, vajon mikor tér magához, hiszen az ellenkező nem egy tagjáról beszélünk, senki sincs a környéken, mi pedig a semmi közepén tartózkodtunk. Először az agyamon átfutott a lehetősége a fajfenntartásnak, de gyorsan elhessegettem a gondolatot. Egyáltalán nem értettem, miért jutottak eszembe perverz gondolatok… Ennél sokkal fontosabb kérdésekkel kellett volna törődnöm, mert csak fehérség vett körbe minket. Egyhangú, hideg és kegyetlen szín, annyira erős, hogy ha nem a lányt néztem, még könnyezett is a szemem. Cserébe semmi sem vonhatta el a figyelmem a gyönyörű pillanatról, ahogy épp az utolsó másodperceit tölti álomföldön.
Mikor felébredt az aranyos, gondatlan pózból nagyon gyorsan egy védekező testhelyzet lett, ahogy pánikba esett. Hozzám hasonlóan, valószínűleg ő sem értette, miért csak ugyanazt a színt látja, bármerre is néz.

Valamiért megfelejtkeztem arról, hogy a testem teljesen láthatatlan, ezzel pedig talán jobban megijesztem… Hirtelen mozdulattal felém fordult, és látszott a barna szemein, hogy tudja, hol vagyok, vagyis ő talán érzékel engem. Nyugodtabb arckifejezést vett fel, így egyből láthattam az ázsiai jellemvonásokat rajta. A nyelvi nehézségek futottak át az agyamon, hiszen semmilyen keleti nyelven nem beszéltem. A ruhája is jellegzetes; fehér, hosszú ujjú, kék galléros matrózblúzt viselt, kék miniszoknyával és fehér térdzoknival párosítva. Ordított róla, hogy egyenruha, de felfigyeltem arra az apróságra is, hogy nem volt rajta cipő. Megmozgattam a lábujjaimat, és úgy tűnt rajtam sincs. A kezemmel megtapogatva éreztem, a saját lábfejem, ami ugyanolyan csupasz, akárcsak az övé. Érdekelni kezdett, hogy mit viselek, hiszen nem láttam, pusztán érezni tudtam, és így első ránézésre egy egyszerű rövidnadrág pólóval. Próbáltam feltűnésmentesen csinálni, nehogy furcsának gondoljon. Láttam rajta valami különöset, nagyon úgy tűnt, hogy azt sem tudja, megszólaljon-e. Bár ha belegondolok egy folyamatosan bámuló idegen nem a legbiztatóbb társaság. Egyáltalán nem tudja, hol van, én ki vagyok, miért beszélek hozzá valószínűleg olyan nyelven, amit nem ért, és mellette még tapogatom is a testem, akár csak egy elmeroggyant gyilkos. Egyáltalán nem lennék meglepve, ha megijedne tőlem, ahelyett, hogy a társaságom nyugalmat adna neki.

A hosszú elmélkedésem talán időt adott neki arra, hogy meggondolja az első kérdését és összeszedje a bátorságát. Meglepő, de úgy látszik, ő beszél az én nyelvemen.

Vagy mégsem. Elmondta a kérdést háromszor egymás után. Remélem, csak a kíváncsiság beszél belőle.

Ezzel a válasszal nincs előbbre, viszont én is pont annyira tanácstalan voltam a helyzettel kapcsolatban, mint ő. Igazából ugyanezt akartam kérdezni tőle, de úgy látszik, feleslegesen tenném fel neki, mert nem tudná rá a választ.

Megint elmondta kétszer ugyanazt. Talán beütötte a fejét, mielőtt ide került, vagy valami ilyesmi. Minden esetre nagyon különös… remélem, nem így fog a továbbiakban is beszélni.
Próbáltam válaszolni, de akkor jöttem rá, hogy fogalmam sincs, mi a nevem, vagy ki is vagyok én.

Az arcán kirajzolódott a döbbenet, és nem is csodálkoztam ezen, viszont kíváncsi voltam, ő vajon tud-e rá válaszolni.

Mikor megkérdeztem, ugyanazt a reakciót láttam, mint a saját esetemben, kinyitotta a száját, az első hang kiejtésére formálta ajkait, de semmi. Megállt és visszacsukta, hogy gondolataiba mélyedve megkeresse a nevét.
Megijedt a saját szavaitól, az előttem lévő fehérségbe bámult, tágra nyílt szemekkel, és halkan, szinte suttogva ejtette ki a kissé kérdésnek is hangzó szavakat:

Abban már biztos voltam, hogy egyikünk sem tudja a válaszokat.

Ez kissé meglepett, hiszen ugyanazon a nyelven beszéltünk mind a ketten az előbb is, vagy nem? Az aggódó tekintet, amivel leginkább elém bámult, nem pedig rám, azt sugallta, hogy komolyan kellene vennem ennek a megválaszolását. Persze, kicsit furcsálltam, de abból nem lehet semmi problémám, ha ezt megteszem.

Kimondtam, de mintha nem tettem volna meg. A hangok nem jöttek ki a számon úgy, ahogy akartam, pedig az anyanyelvemen beszéltem. Rá kellett döbbennem, hogy azok a bizonyos hangok csak azért nem jöttek, mert magam sem tudom, hogy milyen nyelven beszélek. Kimondtam és a fejemben is hangzik, de egyszerűen érthetetlen, egy nagy katyvasz, mintha egy csecsemő próbált volna közölni valamit.
Ez sem segített a nyugtalanságunkon, nem is beszélve arról, hogy a lányra nézve csak még nagyobb rémülettel telt meg ez a furcsa tér. Felnézett rám könnybe lábadó szemmel és mosolyogva mondani kezdte a magáét.

Megdöbbentem. A lány úgy látszik, három nyelvet ismer és úgy hallja a szavaimat, mintha azok mindegyiken lennének egyszerre kimondva. Ez nagyon különös, de magyarázatot ad arra, hogy miért ismételte el egymás után többször is a mondatait. Elsőre valószínűleg mind a három általa beszélt, és megértett nyelven, hogy megtudja, én vajon melyiket beszélem. Miután azt tapasztalta, hogy valamelyiken tudunk kommunikálni, megtette a következő alkalommal ugyanezt, de csak kettővel. Nem is tudom, hogy mit szólhatnék erre, én azt hittem, hogy ő is ******, mint én. Mondom ******.
Rá kellett döbbennem, hogy nem csak a nyelvemet nem tudom megnevezni, de a nemzetiségemet sem. Valami nagyon furcsa drogot keverhettek a tegnap esti piámba. Már ha ittam egyáltalán. Őszintén szólva, semmire sem emlékszem, alig van valami a fejemben, hirtelen az se ugrik be, hogy ha valamit ittam is, az mi lehetett. Egyszerűen nem emlékszem a kedvenc pia fajtámra. Nagyon szeretném megkérdezni tőle, mi az utolsó emléke, de előbb választ kellene adnom az előző mondatára. Ez a megdöbbent arckifejezés nem igazán mond semmit, már ha látja a testemet. Viszont egyáltalán nem tudom, hogy erre mit kellene felelnem, a szavam teljesen elakadt, én inkább a fejemben vagyok hangos, nem a számmal beszélek.
A szeme elé csúszó tincseit eltűrte, ami azzal a reménnyel töltött el, hogy ő talán látja saját magát velem ellentétben, ezért eltereltem a témát.

A szava elakadt, ahogy a szemei elé tartotta a kezét és az arca is nagyon komolyra változott, de az ijedtség továbbra sem múlt el róla. Sőt inkább erősödött, ahogy a könnytől nedves szemeiben kitágult a pupilla. Sajnáltam őt, ilyen fiatalon biztosan kevés szörnyűségben volt még része, erre ide kerül.

Felkiáltott, mintha azt várta volna, hogy én válaszoljak neki, és azonnal magát kezdte el nézegetni. Kezei gyorsan siklottak át az egész testén, és próbálta szemével követni, de egyértelműen látszott rajta, hogy ő sem látja magát. Nagyon gyorsan vette a levegőt, zihált, akár csak egy futó. A gallérját meggyűrte, az alatta feszülő vörös szalag egyik felét pedig a mellére száműzte. A hanyag pózban üléstől és az előbbi fetrengéstől a szoknyája meggyűrődött, a haja pedig tiszta kóc lett. Arról nem is beszélve, hogy a könnyei sem egyformán hullottak le, nedvessé téve az arcán helyeket, amiknek nem kellene olyannak lennie. Nem tudom, miért, de zavarni kezdett a hanyag kinézete, késztetést éreztem arra, hogy megigazítsam a ruháit és a haját, letöröljem a könnyeit.

Próbáltam egy kicsit lecsillapítani, mert még a végén ennél is nagyobb rendetlenséget csinál magán. Mivel lány, gondoltam valamennyire rendszerető, ezért reméltem, hogy, ha lecsillapodik, akkor valamit kezd majd a kinézetével.

Egyszerűen nehezemre esett nézni, amit magával művelt, teljesen összegyűrte mindenét és a haja még kócosabb lett, mint ezelőtt. Ő persze nem értette, mit akarok, csak kérdőn nézett rám, és megálltak a kezei. Talán még félt is tőlem, hiszen semmit sem tudtunk egymásról. Lehet, hogy nekem kellett volna tartanom tőle. Végül is fogalmam sem volt róla, mi ez a hely, vagy hogyan kerültem ide. Talán ő hozott ide és csak játssza az ártatlant.
Már álltam, görnyedve felé nyúltam a kezemmel, a szám pedig tátva volt, mikor észrevettem, hogy mit is csinálok. A lány reszketve próbált tőlem távol maradni, a tekintetében rettegés tükröződött vissza, ezért gyorsan visszamentem az előző helyemre. Lehuppantam a még meleg terület egyik szélére és figyelni kezdtem. Ő csak távolodott tőlem, először hátrafelé kúszott, amivel normál esetben teljesen összepiszkolta volna a szoknyáját, de itt nem volt kosz, aztán felállt és gyorsan hátranézegetve sétált el tőlem. Reméltem, hogy később visszatér majd, hiszen ebben a kietlen semmiben, ő az egyetlen beszélgető társam. Magányosnak éreztem magam, mikor elkezdett távolodni. Arra viszont nem számítottam, ami ezután történt.
Egy nagy sikítást hallottam az ellenkező oldalról, amitől majd’ kiugrott a szívem a helyéről és gyorsan a forrása felé kaptam a fejem. A testem már automatikusan felvette a menekülő pózt, négykézlábra emelkedtem és az izmaim megfeszültek, hogy futhassak, ha kell. Arra viszont nem volt szükség. Az agyamnak sokkal több energia kellett a látottak feldolgozásához, mint a végtagjaimnak a mozgáshoz, az éles hang ugyanis az előbbi lányból jött ki.

Kimondta ezt, majd megfordult és elrohant. Én mereven figyeltem, hogy megnézzem mi is történt, de egy idő után eltűnt a fehérségben. A másik oldalamról kezdtem hallani, ahogy liheg, és pánikba esve szedi a lábait. Az egész abszurd volt, akár csak egy játék, ahol, ha kimész a képernyő egyik oldalán, akkor a másik felén találod magad.
Nehezen hittem annak, amit láttam, hiszen ez nem történhetett meg a valóságban, ilyen egyszerűen nincs. Nem értettem, de nagyon kíváncsi voltam, ezért felálltam, majd elindultam egy irányba. Talán az ismeretlent szerettem volna megtapasztalni, talán cáfoltam volna a látottak valódiságát, de az biztos, hogy jártam. A lányra pedig a szívbajt hoztam, mikor megérintettem, vagyis meg akartam érinteni valamit, de a tér másik felére kerültem. Az a valami kétségtelenül ott van, nem képzeltem, még ha ez egy képzelt világ is, a fehérséget határolja valami.
Szerettem volna megkérdezni tőle, hogy ő is érzi-e, hiszen ebben a világban nagyon furcsa dolgok történtek eddig. A probléma csak a pánikkal volt. Fel-le járkált, látszott rajta az idegesség és ahányszor közelebb értem hozzá, távolodni akart.

Rettentően idegesített a hanyagul álló haja és az, hogy az egyik zoknija lejjebb van, mint a másik, de el kellett viselnem a beszélgetés érdekében. Arra gondoltam, talán ha nem közelítek felé, megnyugszik és leül. Beszélgetni szerettem volna vele, mert itt mást nem nagyon lehet. Amerre nézek, minden fehér, nincs a talajnak semmi görbülete, egyetlen kis gödör vagy púp sem áll ki belőle. Leginkább valamilyen műanyag burkolatra hasonlít, de nem tudnám megmondani így tapintásra és látványra. Le is ültem, hogy ismét megvizsgálhassam, ezúttal alaposabban, de semmi változás. Nagyon úgy látszik, hogy mindent ez a dolog borít, gondolom a mennyezetet is, de azt sem látom van-e egyáltalán. Persze hiába nézegetem, mikor csak bántja a szemem ez az egyhangú fehérség. Még az a szerencse, hogy nem vagyok benne egyedül. Egy ilyen környezetben könnyen megbolondulnék, ami rajta is látszik.
Gyorsan kapkodta a levegőt és egy helyben állva nézegetett minden irányba, hátha valami mást lát, de semmi. Lassacskán itt volt az ideje annak, hogy rájöjjön, fehérség van mindenütt. Egyetlen egy pontot lehet nézni, az pedig én vagyok. Az arca teljesen elárulta, mennyire fél; nem akar érintkezni velem, de még a látványomtól is tartott. Egyértelműen összezavarta a környezet, sehol semmi, ki sem lehet menni, az egyetlen ember, aki itt van vele, furcsaságokat kérdez.

Erre a kérdésre én is nagyon szerettem volna tudni a választ, de szinte semmire sem emlékszem.

Valami nagyon furcsa vele kapcsolatban, bár azt még nem tudom, hogy mi az. Annyi biztos, nem ott lakik, ahol én, mert tudtommal nincsenek ázsiai népek arrafelé. Talán turista, aki odatévedt hozzánk, de nem hinném. ******* nincs sok látnivaló. Mondom ****!
Nem is tudom, hogy ezen meg kellene-e lepődnöm. Szóval nem csak a nevemet, a nyelvemet, az országomat, de még a lakhelyemet sem vagyok képes megnevezni. Valami nagyon kemény drogot kaphattam, mondjuk, arról sem vagyok meggyőzve, hogy most épp nem álmodom. A legnagyobb probléma itt ez, hiszen valahogy csak ide kerültünk, jöttünk, hoztak, vagy elraboltak. Kellene valami emlék, amiből ki lehet indulni, talán az megadná a választ. Nekem persze nincs, mert miért is lenne… Semmim sincs, bizonyos szavakat nem tudok kimondani, de még csak oda sem mehetek hozzá, hogy a zokniját feljebb húzzam, és a haját megigazítsam. Ilyen az én formám, mindig ez van, valahogy sosem jön össze semmi.
Na, várjunk csak! Honnét tudom azt, hogy soha nem jön össze semmi? Nemrég írtam egy bestsellert, miért ne jönne össze semmi? Kuszák a gondolataim, de azt hiszem most találtam valamit. Én egy író lennék, rendmániával és önképzavarral?

Talán nem veszi tolakodásnak, ha csak így a semmiből, bedobom neki ezt a kérdést. Ő is válaszokat keres, nem lehet abból baj, ha elkezdünk erről beszélgetni. Az arca viszont mást mondott. Folyamatosan változott át a rettegő, összezavarodott kifejezés valami kérdőre és furcsállóra.

A kérdése teljesen jogos, de nem erre lettem volna kíváncsi, épp annyira ismeretlen nekem is a helyzet, mint neki. Azon viszont csodálkozom, hogy három nyelvet beszél, viszont még nem jött rá; én nem lehetek az elrablója, ha ennyire keveset tudok a helyzetünkről. Mondjuk, hiheti akár azt is, hogy megjátszom magam és hamarosan letámadom egy késsel.

Gyors, határozott és rövid válasz kellett ide, hogy ne akarjon kételkedni a dolgokban. Az előbbi gondolat, viszont szöget ütött a fejemben és kutakodni kezdtem. A nadrágom zsebében találtam pár dolgot, ami akár hasznunkra is válhatott volna, de volt vele egy kis baj. A pénztárcámban megtaláltam pár igazolványomat, viszont nem tudtam elolvasni a nevem és nem láttam az arcomat sem. Sőt, ami még furcsább, olyan igazolványom is volt, amin a velem szemben ülő lány képe található.
Ez ijesztő. Talán én raboltam el? Megeshet, hogy a világgal szembeni bizonytalanságom következménye ez a helyzet. Megláttam részegen a lányt tegnap és idehurcoltam, hogy játszhassak vele, de bealudtam. Persze ez hülyeség… Nem tudom, hogy ittam-e tegnap vagy épp találkoztam-e vele. Abban sem vagyok biztos, hogy ezt a helyet láttam már korábban, és igazából semmiben sem... Előfordulhat, hogy az tette ezt ide, aki elrabolt minket. Akár azt is akarhatta, hogy egymásnak essünk, míg ő nézi, ahogy állatiasan széttépjük a másikat. Ezt persze szexuális értelemben is fel lehet fogni, és akkor eladhatja a felvételeket pornóként. Valami beteg elme játékszerei lennénk most?

Letettem a pénztárcámat, amiben alig volt pár fillér és odacsúsztattam hozzá. A gondolat az volt, hogy ha megnézi, akkor megbizonyosodhat a biztonságáról, de más történt.
Leült, felvette a földről, majd vizsgálni kezdte. Egyből látszott, hogy valami nincs rendben, mert összeráncolta a homlokát, szemeit pedig hol meresztette, hol szűkre zárta, aztán rám nézett.

Felém tartotta az egyetlen olyan lapkát, amin én az ő arcát láttam, és azt állította, hogy az én vagyok. Abban biztos voltam, hogy nincs igaza, száz százalékosan nem vagyok ázsiai nő. Ő viszont határozottan azt állította, hogy minden máson a saját adatai szerepelnek. Itt valami nagyon nincs rendben.

A biztonság kedvéért megkérdeztem, hogy mégis mennyit sikerült elé csúsztatnom.

Azt nem tudom ugyan, hogy milyen fizetőeszközt akart megnevezni, de abban biztos vagyok, hogy nem ennyi állt a papírfecniken. Létezik az, hogy nem ugyanaz a pénztárca érkezett meg hozzá, mint, amit elcsúsztattam magam elől? Ez a hely egyre különösebb, ha már a pénztárcám sem marad a régi attól, hogy odaadom neki, akkor mégis miben bízhatnék?

Kíváncsi voltam, vajon, ha megint a kezembe veszem, akkor visszaalakul-e vagy már véglegesen az ő kártyái lesznek benne, de ő ezt máshogy gondolta. Nyilvánvalóvá tette, mikor a kérésem miatt csúnyán nézett rám és összecsukva a kezeibe rejtette. Már előre tudtam, mit fog mondani, biztos voltam benne, hogy nem adja vissza nekem.

Jogos a reakciója, én mégis úgy érzem, hogy nem szabadna otthagynom nála. Már az is eleve felháborító, ahogy összehajtotta. Kezdek nagyon idegessé válni a hanyagságától, de még nem szólok neki, mondjuk azt, hogy megvárom, amíg magától észreveszi, mert nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet lenne tovább erősködni. Már így is nagyon megijesztettem az előbbi dolgokkal, ráadásul alapból félelmetes ez a hely is. Én sem érzem magam biztonságban, de bíznom sem kellene benne, mivel semmit se tudok róla. Talán az ártatlan külsejével akar megtéveszteni és az első lépés a pénztárcám elvétele. Biztos ezzel állapítja majd meg, hogy bízom-e benne. Nem! Hinnem kell az emberekben, nem szabad mindenben a rosszat látnom, én nem az vagyok, aki ennyire pesszimista lenne. Gondolkodjunk logikusan! Itt vagyunk ezen a helyen ketten, nincs semmiféle világítás, mégis fényesség tölti be az egészet. Minden fehér és lapos, bár fogalmam sincs, mi van a falakkal és a plafonról sem tudok semmit. Látszólag a lány pont annyira van képben, mint én, ráadásul külföldinek látszik. Vannak dolgok, amiket nem vagyok képes kimondani, ahogy ő sem, csak egymás testét látjuk, a sajátunkat nem. Áh! Megvan! Azért nem igazítja meg a ruháját, mert nem látja, hogy rosszul áll!

Remélem ez már elég ahhoz, hogy megigazítsa és egy kicsit kevésbé zavarjon a kinézete, mert ez így, jelenleg borzalmas.
A lány ránézett, de egyértelműen nem látta, majd a kezével kitapintotta és letette maga mellé a tárcát, hogy felhúzhassa a zokniját. Igazából elvehettem volna; csak odarohanok és felkapom, de nem szeretném, hogy ennél bizalmatlanabbá váljon. Vajon mit tenne ilyenkor egy normális ember? Várna és nézné, ahogy másnál marad a tulajdona, vagy elvenné erőszakkal? Ha csak ez a két választásom lenne, az elsőt választanám, de bizonyára akad még ott, ahonnét ez jött, ezért megnéztem a többi dolgot is a zsebemből. Találtam egy öngyújtót, de cigit nem. Maga az eszköz kissé szokatlanul nézett ki; formára szimpla öngyújtó, ellátva egy tokkal, amiből ki lehetett venni az egyszerű, eldobható eszközt. A tok egy színes matrica tartója, semmi más. Nem képez szélárnyékot, nem védi a bele helyezett eszközt, puszta esztétika. Mindkét oldalán szimmetrikus alakzatban elhelyezve egy rajzolt kislány virított, rózsaszín hajjal, nagy szemekkel… Ez a szimbólum ismerős volt valahonnét, de nem ugrott be, honnét. Majd ő válaszolta meg a kérdésemet.

Először nem értettem, mit mondott, vagy miért ejtette ki ezt a szót a száján, de mikor odatekintettem, láttam, ahogy azt figyeli, mit teszek. Már megnyugodott, talán azt is elfogadta, ami épp történt, viszont a szemében nem a tiszta kíváncsiságot fedeztem fel, hanem az egyértelmű ürességet. Úgy bámulta a tűnődésemet, mintha csak abban kereste volna magát. Aztán ráeszméltem a szó jelentésére és valami furcsára lettem figyelmes. Azt mondta, „anime”, vagyis felnőtteknek készülő ***** rajzfilm. Ezzel arra utalt, hogy az öngyújtómon használt dísz is egy anime karaktere, de ebben van valami furcsa. Véletlen lenne, hogy ilyen van nálam és az egyetlen társaságom egy ázsiai nő? Talán ***** nőről van szó, mert egyből felismerte a dolgot.

Helyeseltem, de csak arra voltam kíváncsi; érdekli-e, melyik animéről van itt szó. Mivel nem válaszolt, feltételezhettem volna, hogy már látta, de a külseje mást mutatott. Inkább úgy nézett ki, mint akit nem is érdekelt a téma, ezért a többi tárgyhoz fordítottam a tekintetem.
Egy halom papír zsebkendő, egy közönséges okostelefon és két jegy egy színházba. A telefon vagy le volt merülve, vagy eleve nem is működött, de be nem kapcsolt. Azt ugyan nem tudtam megmondani, hova szóltak a jegyek, viszont a darab címét el lehetett olvasni: Két ember. Meglehetősen különös választás, bár láttam már rosszabbat is, talán. Nem gondolnám, hogy az életem annyira sekélyes lenne, amiben ez valami erőteljesen furcsa. Kár, hogy nem emlékszem belőle szinte semmire. Az már biztos, hogy nem kocsmában jártam ezelőtt, mert az nem olyan hely, ahova az ember két színházjegyet visz. A ruhámból ítélve viszont nem is színházban voltam.

Talán kíváncsi lett, mikor felfedezte a tárgyaimat. Persze szíve joga érdeklődni, de az előbbi kissé visszafogta a belé vetett bizalmamat.

Már idegesített a kócossága, nem is értettem, hogyan nem vette észre magától, de talán jó taktikát eszeltem ki, mert egyből elkezdte az ujjaival fésülni. Azután meglátta a jegyeket egy nem várt módon. Arra számítottam, majd nyújtogatja a nyakát, vagy azt kéri, csúsztassam oda, de mást tett.
Megmarkolta a pénztárcát, felállt, megigazította a szoknyáját, majd lassan sétálni kezdett felém. Mikor ideért, leült mellém, és rápillantott a jegyekre. Az idegességet harapni lehetett a levegőben, világos volt, hogy még mindig nem bízik bennem. Csak azért merészkedett ide, mert kételkedni kezdhetett a rosszfiú szerepemben. Ez egy dolgot jelentett számomra, ő nem lehet az elrablóm. Amennyiben ez így lenne, máshogyan közelített volna meg, vagy inkább eléri, hogy odamenjek, de az biztos’ nem ezt az elképesztő idegességet érezném áradni belőle.

Válaszoltam neki, amin nagyon meglepődött. A szemöldökét felhúzta, szemét jobban kinyitotta és felém fordult olyan ábrázattal, amiből már tudtam, hogy mondani akar valamit. Azonban semmit sem mondott, valószínűleg meggondolta magát félúton és inkább fontolóra vette, hogy megszólaljon-e. Én azonban nem gondoltam ennyire túl a dolgokat és rögtön megkérdeztem tőle azt, amit valószínűleg ő akart tőlem.

Rámutattam az aprócska jegyeken lévő feliratra, amit valószínűleg be is takart az ujjam. Érdekelt a válasza, de már tudtam nagyon jól, hogy csak „igen”-t mondhat és nem is annyira ez izgatott. Inkább az piszkálta a fantáziámat; vajon miért vagyunk képesek azt elolvasni, amit a másik nem. Kezdek egyre kevésbé kételkedni abban, hogy ez a hely valóságos. Talán csak álmodom. Minden esetre, ha ez történik, inkább nem akarok még felébredni, mert ebből nagyon jó könyvet írhatok később. Remek alapanyag lesz ez a furcsa helyzet és a megmagyarázhatatlan amnézia is. Viszont most arra kellene koncentrálnom, ami a lánnyal történik, mert tévedhetek, talán ez valóságos.

Az arcára ülő csodálkozás és a lassú, halk beszédstílusa arra enged következtetni, hogy még maga sem hiszi el igazán a történteket. Innét kezdve viszont kifogytam az ötletekből, lényeges információkat képtelenek vagyunk kimondani, nem mehetünk sehova és nem emlékszünk semmire. Valahogy reménytelennek tűnik az egész, hogyan is lehetne megszökni egy ehhez hasonló térből.

Igaz is! A kérdésre pedig az a válaszom, hogy fogalmam sincs. Vajon miért nem vagyok még szomjas, mikor viszonylag meleg van? Viszont nem csak szomjas, éhes sem. Ez azt jelentené, hogy nem is leszek, vagy azt, hogy nem is lehetek? Sok kérdésem van ezzel kapcsolatban, főleg az, hogyan jött ez most elő.

Talán abból megtudhatok valami hasznosat, ha semmiségekről kezdek beszélgetni vele.

Ez megmagyaráz dolgokat. Főleg azt, hogy én vajon miért nem akartam még könnyíteni magamon. Hiszen az a szokásom ébredés után, hogy amint kinyílik a szemem, máris a vécé felé veszem az irányt.

Most épp semmiféle reakciót sem mutatott az egészre, inkább olyan volt, mintha egy teljesen természetes beszélgetésbe kezdett volna bele, amin ő már meg se lepődik. Azonban számomra ez nagyon is nehéz, mert sosem tudtam normálisan társalogni az emberekkel. Talán ezért sem házasodtam meg soha…
Újabb tény, amit csak úgy tudok valahonnét!

Természetesen nyugtalan, akárcsak én, és azt is megértem, hogy így érez, viszont ezzel semmit sem tudok kezdeni. Szóval nem is értem, miért tette fel ezt a kérdést, mikor már legalább kétszer válaszoltam rá. Vagy ő úgy gondolja, hogy valami csoda folytán, ha sokat ismételgeti, akkor majd ki tud jutni, esetleg meg tudom neki válaszolni? Minden esetre elég érthetetlen számomra az, amit mond.

Ezt, már ugyan kérdeztem pár perce, de nem mondott rá semmi értelmeset, sőt egyből témát váltott. Talán már lenyugodott annyira, hogy átkutassa az elméjét emlékek után, de váratlan fordulatként valami zajt hallottunk. Ő egyből felpattant és valami egészen hihetetlent sikerült átélnünk.
Megjelent egy utcakép. Két oldalt magas barokk házak sorakoztak modern üzletekkel az aljukban, alul macskakövek és a széles utcán még a házakat szegélyező padok és köztéri kukák között pár pavilon is feltűnt. Valamiféle belvárosi terület lehetett tele különféle emberekkel, szépekkel és csúnyákkal egyaránt. Az egyik padon pár rosszarcú figura ült, körülöttük megtépázott, szépnek nem nagyon mondható nő és egy babakocsi. Szemben két fekete sétált, de rajtuk kívül mindenkinek fehér volt a bőre, szóval valamiféle európai országban lehettünk. Egyetlen ázsiait láttam, a szemem sarkából, egy mellettünk elhaladó csapat fiatal között, azonban egyikük beszédét sem értettem. Ráadásul a kép úgy rázkódott a lány körül, mintha csak a járásából adódó fel-lemozgást utánozná. A leginkább furcsa dolog az, hogy ez az utca bőven messzebbre nyúlt el, mint a fehér tér határa. Kissé rosszul voltam, de meg tudtam birkózni a látvánnyal, legalább nem egy nagy ürességet kellett bámulnom.
Mikor a lányra néztem, megértettem, hogy a szembe jövők közül miért bámulják meg nagyon sokan. A megjelenése teljesen más lett, arcán visszafogott smink, haja elegáns kontyba tűzve egy díszes hajtűvel, lábain tűsarkú. A ruhája egészen különleges, vonzó látvány volt, ahogy szinte az egész háta láthatóvá vált tőle. Egy ujjatlan, magas nyakú darab, melynek elején rombusz alakú kivágás található a melleinél. A szoknyarésze valamivel a bokája felett ért véget és két oldalt combközépig érő hasíték tette láthatóvá a hófehér lábait. Lenyűgöző látványt nyújtott, akár csak valami fantasy világ keleti hercegnője. Az iskolai egyenruhájából meg nem mondtam volna, hogy ennyire jól tud kinézni.

Izgatottan mutatott az ujjával egy háttérből kiemelkedő, viszonylag magas vasbeton tetőre, aminek a lefelé folytatása bizonyára egy modern külsejű épületet formált. Viszont megtorpant ennél a mondatnál.

Elcsodálkozott ezen, majd magára nézett és egyből észrevette, hogy teljesen más ruhában van ahhoz képest, amit eddig érzett magán.

Felkiáltott, mintha valaki tudná erre a választ, csak az a baj, hogy én is annyira megfigyelője vagyok a történteknek, mint ő. Hiába fordította felém a tekintetét, csak annyit tehettem, hogy valami kielégítőbbet reagálok az értetlen arcomnál. Ezért felkeltem a földről és sétálni kezdtem a fehér tér határa felé, de nem jutottam el így sem az utca végére, csak visszatértem a másik oldalon, ahogy eddig is történt. Nem értettem, de kezdtem úgy érezi, hogy bárhol vagyunk, valaki ezzel az illúzióval próbál nekünk üzenni, és csak túl ostoba vagyok a megfejtéséhez.

Vele is közöltem, miközben megvontam a vállam, ami persze nem volt számára túl megnyugtató. Az vigasztal, hogy nem ijedt meg a jelenségtől, mert már csak az kellene ide…
Egy szót sem értettem abból, amit mondtak az utcán lévők, sőt úgy nézett ki a dolog, hogy a lány valami társasággal együtt volt ott. Abszolút semmit sem értettem a beszélgetéseikből, pedig látszott, hogy beszélnek, és a hangjukat is hallottam, de egyáltalán nem hasonlított az egész nyelvre. Inkább olyan, akárcsak valami zaj a konyhában, ahogy egyszerre zörög a régi lefolyó, rázkódik a mosógép és fortyog a kávé a mikró hangja mellett. Gépiesek, nem hasonlítottak egyáltalán emberi nyelvre, de biztos voltam abban, hogy csak én hallom így őket.

Arra gondoltam, hogy ha én nem is, ő talán meg tudja mondani a beszélgetés témáját, és előrébb juthatunk az egész problémával kapcsolatban.

Nem számítottam erre, azt hittem, hogy majd ugyanúgy, ahogy a jegy esetében… Mondjuk, érti a beszédüket, de nem látja az arcukat, vagy valami ilyesmi. Az egyáltalán fel sem merült bennem, hogy inkább arra fog hasonlítani ez az egész, amit először tapasztaltunk. Úgy látszik pont annyira nem értünk egy szót se ebből, mint amennyire képtelenek vagyunk kimondani a nevünket, már ha emlékeznénk rá.
Különösebben meg sem lepődök rajta, hogy én zajnak hallom őket, ő pedig madárcsicsergésnek. Valahogy kezdek hozzászokni a furcsa helyzethez, bár a kép folyamatos rázkódásától egyre rosszabbul vagyok.

Kíváncsi voltam; ezt vajon ugyanúgy érzékeli-e, mint én, vagy ez is más lesz. Az arca ismét elárulta, hogy valami furcsát kérdeztem tőle.

A kérdése egyértelművé tette számomra, hogy igazam van, és nem érzi úgy a tájat, ahogy én. Ő talán azt látja, hogy folyamatosan sétál és halad el a régi épületek között, annak ellenére, hogy a lábait meg sem mozdítja.

Ez egyértelműen nem tartozott bele a környezetbe és nem is a lánytól jött. Igen csak meglepődtem volna, ha ennyire férfias és öreges hangon szólal meg hirtelen. Fel is kaptuk a fejünket, de miközben próbáltunk hátra nézni és rájönni, miről van szó, már meg is lökött mindkettőnket a vállával egy gyorsan sétáló öregember.

Egymásra néztünk, majd vissza az egyre távolodó vénemberre. Csak ekkor esett le, hogy a lány megint az iskolai egyenruháját viseli és a barokk utca is eltűnt valahova. Már semmi más nem volt előttünk, csak a sétáló, háborgó öreg és a sötét színű fa lépcső.
Valamiféle újoncokról beszélt, talán rólunk. Minden esetre jó lenne utána menni és picit kifaggatni a helyzetünkről, mert látszólag ő ide tartozik. Az ötletem csak egy ponton hibádzott. Mire eszembe jutott, hogy utána eredjek már a lépcsőn járt és annak eltűntek az alsó fokai, ezért nem tudtam követni. Lecsúsztam az egyetlen esélyről, ami kijuttathatott volna minket erről a helyről. Csak azért, mert szokás szerint a gondolataimba veszve tétováztam cselekedetek helyett. Azon csodálkozom, hogy a könyvemet egyáltalán hogy sikerült kiadatnom és nem otthon ülnöm keseregve fölötte.

Miket beszélek… Most biztos megsértettem, és nem fog visszaszólni. Mekkora idiótának kell lenni ehhez?
Az öreg elment anélkül, hogy egy árva szót is mondott volna nekünk. Egyszerűen eltűnt a nagy fehérségben, én meg ott maradtam a lánnyal ebben a csendben. A fehér táj egyáltalán nem volt bizalomgerjesztő és az sem segített, hogy az egyetlen társaságom még nálam is félősebb természetű. Csak ekkor vettem észre, hogy van itt még valaki.
A nagy fehérség sarka környékén kuporgott egy férfi. Zoknit, rövidnadrágot és pólót viselt, akár csak én. Rámutattam, hogy a lány is láthassa, de valami megint nem volt rendben. Valamiért folyamatosan a sarokban kuporgóra nézett, majd vissza rám.

Nem igazán volt elképzelésem arról, hogy miért is teszi ezt, ezért rákérdeztem. A válaszára viszont nem voltam felkészülve lelkileg.

A szívem majd’ kiugrik a helyéről. Mégis mi volt ez? Csak úgy elkezdett üvölteni én meg nem is tudom, hogy mit csináltam. Rohantam? Összeestem? Mi történt velem? Az ott úgy nézett ki, mint én, a lánynak igaza volt. Igaza volt, és már én is kezdek egyre jobban megijedni ettől az egésztől. Hogy kerültem oda és mi volt ez? Mégis mi folyik itt?

Nagyon remélem, hogy ő majd tud valami épkézláb válasszal szolgálni, mert én már kezdem megkérdőjelezni azt is, amit eddig biztosra tudtam. Ennél félelmetesebb élményben még talán nem is volt részem, annyira szürreális ez az egész.

Csodálatos… Úgy látszik ő sem emlékszik arra, hogy mi történt. Annyira utálom ilyenkor, hogy az emberi agy kikapcsolja a tudatot, ha az ösztönös meneküléshez túl sok energia kell hirtelen.

A keze remeg, ahogy a hangja is, az arcára van írva, hogy retteg a következő eseménytől. Valami teljesen félresiklott, a lány már nevet. Kezdem úgy érezni magam, mint valami rossz fantasy horror főszereplője. Mindjárt kiderül, hogy ő valami húsevő bogár robot ********, mert ott csak ilyenek vannak. Meg persze kimondhatatlan szavak, de idegesítő! Szívesen földhöz vágnék most valamit, de a semmi közepén maximum a semmit tudnám. Mondjuk utána meg takaríthatnék is, mert biztosan idegesítő lenne a rendetlenség.
Hmm… Belegondolva, ha nem tudtam az előbb kimondani, hogy a robottá alakuló középiskolás lányok honnét származnak, akkor, az fontos lehet. Eddig valamiért csak a lényeges szavakat volt lehetetlen kimondani. Talán abból az országból származik, ahol felkel a nap…
Most meg sír. Kezdenem kellene már vele valamit, úgy néz ki, mint, aki nemsokára összeomlik.

Megértelek kislány, én is nagyon szeretnék már innét kijutni, de még azt sem tudjuk, hogy hol van az az „innét”. Nagyjából semmit sem tudunk, ami nagyon dühítő. Nem látjuk magunkat, nincs rajtunk cipő, nem emlékszünk, hogy ez előtt mi történt, nem úgy látunk dolgokat, ahogy a másik, nem tudunk kimondani bizonyos szavakat, de még csak testi szükségleteink sincsenek. Ez a fehér tér kegyetlen.

Még egy tetves visszhang sincs ebben a térben. Nagyon kellemetlenül érzem magam. Ha érezhetnék hideget, most biztosan fáznék. Idegesít, hogy nem tudok tenni a helyzetem ellen, semmivel sem tudom javítani ezt. Itt állok, hallgatom, ahogy a lány sír mellettem és hiába vagyok képes mozgatni a testem, az egyetlen dolog, amit meg tudok érinteni az a padló. Meg persze magamat és őt. Hmm… Még nem próbáltam meg…
Itt is vagyok, guggolok előtte, azt remélve, hogy majd a nyakamba akar borulni és kisírni magát. A lányoknak szokása az ilyesmi… Legalábbis úgy gondolom, hogy ez egy természetes reakció lenne, de már nem lepődnék meg azon sem, ha nem tenne ilyet.

A nyugtatás talán segít azon, hogy megérintsen önszántából, meg persze a térdelés is elősegítheti ezt.
Életem leghosszabb másodpercei telnek el éppen, arra várva, hogy egy ismeretlen lány az ölembe hulljon és sírjon. Kicsit úgy érzem magam, mint valami hős egy romantikus regényben. Szívesen mondanám, hogy „gyere, sírd ki magad”, de ez csak a könyvekben működik. A valóságban talán épp elűzném magamtól és elmenne a sarokba… már ha lenne olyan itt. Egyébként sem tudom, hogyan lehet megnyugtatni egy síró tini lányt. Az viszont biztos, hogy megpróbálom megadni neki azt a biztonságérzetet, amit a környezetünk nem tesz meg, hátha magához tér és ő is hajlandó ötletelni velem, mivel egyelőre fogalmam sincs, mi legyen. Valami olyat kellene kitalálni, ami előre visz minket. Az előbbi gondolatmenetem során talán sikerült megfejtenem, hogy a lány milyen nemzetiségű, de ennek nem látom túl sok hasznát. Valami oka viszont biztosan van annak, hogy a nálam lévő dolgokból olyan is akad, ami az országának az egyik jellegzetességét hordozza magán.

Annyira tudtam, hogy ebből ez lesz. Annyira, de annyira tudtam! Utálom magam. Miért jutott egyáltalán eszembe, hogy megérintsük egymást? Mi? Miért? Kellett nekem ez? Most elfutott és nem jön vissza. Átesett rajtam, mert én naivan azt gondoltam, hogy biztosan meg tudjuk érinteni egymást… hát, nem. Mégis mit gondoltam? Soha semmi sem jön össze, majd pont ez sikerülne… nevetséges vagyok. Komolyan, hogy hihettem azt, hogy ez a dolog kivitelezhető? Meg is érdemlem, hogy csengjen a fülem a sikolyától. Szegény lányt úgy elkergettem ezzel, hogy még a szobából is kitalált valahogy. Mondjuk, legalább ő lehet olyan szerencsés, hogy hazamegy, szóval a napi jó cselekedet kipipálva.
Azon már nem is csodálkozom, hogy nem nyomja az orrom a padló, pedig elvileg az arcommal feszülök neki. Alig pár másodperce futott el innét az egyetlen támaszom, de már abban sem vagyok biztos, hogy a padló felé fordulok éppen, nem pedig a falat támasztom. Vicces. Hiába fordulok a hátamra és teszem a kezem az arcom elé, csak azt a kegyetlenül fehér teret látom mindenütt. Hallom a légzésem, a szívem verését, az ízületeim minden kis moccanásra szöszmötölő buborékjait. Egyáltalán hány óra van? Éhes vagyok? Szomjas vagyok? Nem. Semmi sem vagyok. Csak egy nagy és üres fehérség. Ha becsukom a szemem épp ugyanaz fogad, feketében, de akkor mi a különbség. Azt se venném észre így, ha megvakulnék. Önző dolog ez tőlem, de mi lenne, ha visszajönne megmenteni? Még a pénztárcám is nála van.
Nem hiszem el! Mi fogja még a frászt hozni rám ma? Meg egyébként is ki hív fel egy olyan telefonon, ami nem is akart bekapcsolni még az előbb? Nem veszem fel. Nem. Akárki is vagy, tedd le szépen a túloldalon… Mondom, tedd le! Nem szándékozol békén hagyni, igaz?

Én nem tudom, te ki vagy és miért ennyire kétségbeesett a hangod, de ha már úgyis ráérek bámulni a fehér plafont, akkor beszélgethetünk... Talán okosabb leszek tőled.

Most meg lerakta. Bárki is voltál, köszönöm a beszélgetést, igazán jó csevegő partnernek bizonyultál, hogy öregednél meg. Áhh… Áltatom itt magam azzal, hogy majd valaki csak úgy beállít, és azt mondja, elfogták az elrablómat, mehetek haza. Már ha egyáltalán elraboltak. Ez a hely inkább úgy néz ki, mintha meghaltam volna. Igazából az magyarázat is lenne sok dologra. Azért vagyok zokniban, mert már nincs szükségem cipőre. Minek is, ha nem koszolódik össze a talpam? A testi igényekre sincs szüksége egy halottnak, vagy épp a nemzetiségére. Mondjuk, nem örülök annak, hogy a nevére és az emlékeire sem. Már ha egyáltalán meghaltam… Annyira jó lenne tudni végre, mi is történik most velem. Meghaltam, elraboltak, egyáltalán hol vagyok?
Na, jó! Jobb lesz, ha sétálok egyet. Olyankor mindig jobban jönnek a gondolatok. Ráadásul itt annyit megyek egy irányba, amennyit jól esik.
Fehér… fehér… fehér… még mindig fehér… Mindenhol csak ez van. Kezdem megutálni ezt a színt. Legalább azt tudom, hogy még látok, mert a telefonom itt van a kezemben. Mondjuk, még mindig nem akar bekapcsolni, de majd csak felhív az a valaki újból.
Na, várjuk! Van egy ember a falra szegezve? Az előbb még nem volt ott... Észrevett.
Igazából már nem lepődöm meg azon, hogy felállt onnét és most felém tart a falon sétálva. Ez én vagyok. Mármint nem én, hanem az előbbi sarokban kuporgó izé. És megint ordít. Nagyon dühösnek tűnik és próbálja csapkodni a padlót, de csak átesik a két keze a plafonra. Nem is tudom, hogy most félnem vagy épp nevetnem kellene. Nagyon vörös a feje, a nyakán dagadnak az erek, a saját gondolataimat alig hallom az őrjöngésétől. Nem mond semmit, csak artikulálatlan hangok folynak ki belőle és egyre kisebb lesz. Meg halkul is. Nem! Távolodik.
Már alig hallani, látni meg már nem is látom. Valahogy kezdem elveszteni a fonalat. Eddig csak a fehér tér ellen harcolt az elmém, de lehet, hogy már fel is adta… Igazából nem egy olyan helyen vagyok, ami logikus lenne, vagy valóságos. Meg se kellene lepődnöm egy olyanon, ami most történt, csak elfogadom és a probléma megoldva.

Áh, el is felejtettem, hogy mögöttem is csak egy nagy fehér semmi van, de akkor honnét jött a hang? Se a falakon, se a plafonon, se a padlón nincs egy árva lélek rajtam kívül. Pedig valaki nekem adta ezt a történelemkönyvet. Egy fiatal fiúra tippelek a hangja alapján. Na, mindegy, ha eltűnt, akkor eltűnt, de mit kezdjek ezzel a tizenötödikeseknek szóló tankönyvvel? Egyáltalán mi ez az osztály megjelölés? Én nem tudok arról, hogy ilyen is létezne. Fárasztom itt magam ezzel… Az eddigi dolgok sem voltak túl valóságosak, miért pont a történelemkönyv lenne reális? Annyi kérdésem van, de senkinek sem tudom feltenni.

Igen, az előbbi lány az, de valahogy más. Fehér harisnya és hosszú ujjú ruha van rajta, azt hiszem ezt a stílust lolitának hívják. Az „a” vonalú, fodros, rózsaszín szoknya alól térd magasságban kivillant a csipkés, fehér alsószoknya. A testhez simuló felső úgy emelte ki az alakját, mintha meztelen lenne és a nyakánál lévő fehér matrózgallér alól kilógó rózsaszín masnitól csak aranyosabb lett.

Kíváncsi vagyok, hogy vajon mit is fog erre mondani, mert még nem vagyok benne teljesen biztos, hogy az előbbi lányról van szó. Leginkább csak sejtem, de nagyon jó lenne, ha nem tévednék legalább ebben az egy dologban. Ő volt eddig az egyetlen, akivel itt találkoztam, és jelét mutatta annak, hogy normális. Azon kívül, hogy rendetlen és félős, semmi bajom nem volt vele. Kérlek, mondd, hogy ő tért vissza!

Mégis hogy érted, hogy nem történt veled semmi, amikor más ruhában vagy? Talán ugyanaz zajlott le, amit már egyszer átéltünk azzal a fura utcával, de ez kicsit más. Amikor ott voltunk, csak arra az időre változott meg, amíg tartott az illúzió és nem maradt rajta a másik ruha. Most viszont rajta van, vagy ez is egy illúzió lenne? Az ordító „én” és a tankönyvet átadó fiú is hozzá tartozna ehhez? Vagy az előbbi volt illúzió? Nem értem. Egyszerűen nem értem. Kezdem azt hinni, hogy semmit sem ér a fejemben lévő óriási tudás.
Na, jó, menjünk bele a játékba! Egyszerűbb lesz, ha kérdések helyett csak arra koncentrálok, hogy válaszokat kapjak, mert ez így semmiképp sem jó. Ha valaki most tudná, hogy mi mindenre gondolok… Hmm… írnom kellene egy olyan könyvet, amiben a főszereplő gondolatait halljuk. Izgalmas kihívás lenne, nagyjából olyan, mint a mostani helyzetem, de akkor lássuk is, hogy mit lenne jó válaszolni erre a kérdésre.

Komolyan azt hiszi, hogy meg tudom neki mondani, ha rákérdez? Ahh…

Kíváncsi vagyok, hogy tud-e válaszolni erre. Már nagyon érdekelne, akármilyen magyarázat. Ez a sok kérdés kezd az agyamra menni, miközben bolyongok ebben a kegyetlenül fehér térben étlen, szomjan, egy nesz, egy szag nélkül. Ha csak a szél fújna, már jobban érezném magam, de még a levegő is áll.

Mármint mit fogok meglátni? A tartalmából nem fog látszani, hogy hány éveseknek készült. A gyerekek ennyi idősen már alig különböznek a felnőttektől, vagy az egyel lejjebbi évfolyam diákjaitól. Azt hiszem megint egy olyan titokba botlottam, aminek látszólag semmi értelme sincs, bár lehet, hogy csak én nem veszek észre valamit. A ruhája és haja rendezettsége is csak most tűnt fel, annak ellenére, hogy korábban mennyire szúrta a szemem a lány kinézete. Most ez egész kellemes, de akkor nézzük is meg alaposabban a lapokat, mert eddig csak annyit látok belőle, hogy szép színes.

„Kétezer-harmincban Lisa Swann a Föld hivatalos képviselőjévé válik, melyet még az itt élő ixoruniták is elfogadnak azt követően, hogy Sötétség pár hónappal az esemény után beszédet tart.”

Tudhattam volna, hogy nem igazi történelemkönyv. Úgy látszik, csak a címe az, amivel jól becsaphatja az olvasót. Ügyes trükk, én is alkalmazok ilyesmit néha, de az inkább azért van, hogy népszerűbb legyen az írásom. Furcsa elképzelés, hogy tankönyvnek álcázza a művét.

Nem tudom, most mennyire látszik az arcomon, de elég furcsán próbálok rád nézni, hogy megértsd, ez lehetetlen. Melyik kormány engedne egy ilyen nevet anyakönyveztetni? Ráadásul itt van egy másik is „Az **** incidenst végül ****** ***** megjelenése oldotta meg…”. Na, várjunk, valami nem stimmel. Olyan szavak vannak a szövegben, amiket nem tudok kimondani, még fejben sem. Ez komolyan egy történelemkönyv, ilyen abszurd nevekkel? Ráadásul valami közöm is van a dologhoz, ha ez történt.

Furcsa neve van, amit valamilyen rejtélyes oknál fogva ki tudtam mondani, a másikét viszont nem. Valami kapcsolatnak kell lennie köztem és a között a furcsa nő között, akinek, ha jól látom, még szarvai is vannak. Gondolom politikai lejáratás, áldozata lett, vagy épp egy beöltözős buliról szabadult el.

Két dolgot tudok most, ez a könyv és a lány feje is tele van képtelenségekkel, és ennek a szarvas nőnek valami köze van hozzám. Már csak meg kellene fejtenem, hogy mi. Bár az nem visz előbbre a nagy fehérségben álldogálva. Kezdek egész otthonosan mozogni itt, mintha már nem is zavarna a hely. Talán azért van ez, mert a lány itt van velem és tudok hova nézni, kivel beszélgetni és már olvasni is. Mondjuk ezzel a könyvvel nem biztos, hogy jól el tudnám szórakoztatni magam, mert tele lehet olyan szavakkal, amiket nem olvashatok ki. Valami igazság lesz ennek a mélyére elrejtve, csak nem értem, hogy miért adta ezt nekem az elrablóm. Csak azért van, hogy idegesebb legyek és pánikba essek, mert még több kimondhatatlan dologgal találkozom? Ügyes próbálkozás, de nem veszem be, akármit is terveztél ezzel, most szépen összecsukom a könyvet és nem nézek bele többé.

Kíváncsi lettem. A mostani megjelenésével valami nem stimmel, teljesen olyan, mintha valami furcsa káprázat lenne.

Szóval kesztyű. Azért kellhet neki, mert azzal hozzám tud érni, vagy azért mert a bőrével nem akar érintkezni velem? Nagyon jól ismerem ezt az érzést, régen nekem is volt egy időszakom, amikor legszívesebben kesztyűt húztam volna, mielőtt bármihez is hozzáérek. A piszok nagy úr, de már kigyógyulóban vagyok az ilyesmiből. A tisztaságmánia egészségtelen, akár a mentális betegségekhez is sorolhatnánk.

Úgy látszik, az utóbbiról van szó, azért nem akar hozzám érni, mert fél, hogy koszos lesz. Megfogta az egyik kezét a másikkal, magához szorította őket és még hátrébb is lépett. Az arcán a félelmet lehet látni, ami eléggé beteges dolog, de az már biztos, hogy ez egy illúzió. Pont olyan, mint az előbb az az utca. Most is valami megváltozott, a lány ruhát cserélt és még a személyisége sem ugyanaz. Igen, ez nem valódi.
Hogy is lehetne valódi, amikor kimenni sem lehet ebből a térből… Nevetséges, hogy a falon járó hasonmásomat meg ezt a könyvet valódinak gondoltam. Már csak meg kellene tudni valahogy, hogyan is lehet felébredni ebből az illúzióból, mert az előbb is sikerült. Akkor végre visszakaphatnám a kis rendetlenkét, aki reszketve próbált túlélni ebben az ellenséges környezetben.
Mit csináltam, mikor legutóbb vége lett az illúziónak? Egy utcán sétáltunk, idegenek jöttek velünk szembe, akiknek nem értettünk egy szavát sem, aztán rosszul lettem a kép rázkódásától, meg jött valami öregember is. Mondjuk neki meg értettük a beszédét. Talán ő is ide van bezárva, mert újoncoknak hívott minket, de a lényeg az, hogy a rosszullét megoldás lehet. Legutóbb a séta utánzásától lettem rosszul, viszont akárki is csinálja ezeket a hallucinációkat, tanult az előzőből és most nem lesz ilyen.

Ne zavarj, épp azon gondolkozom, hogyan juthatnék vissza az eredeti énedhez! Mondjuk, nem lehet abból probléma, hogy elmondom ezt neki, még talán segít is. Hasba vág, vagy valami.

Most mondjam azt, hogy sejtettem? Meg se lepődöm azon, hogy…

Az egészet csak álmodtam volna? Mégis mikor aludtam el?

Persze, hogy csak az agyam szórakozott velem… Vagy az egész igazi volt? Melyiket kellene elhinnem a kettő közül? Lefogadom, hogy megint szórakozik velem az a fura szerzet, aki elrabolt. A lány meg nem is valódi, csak azért van itt, hogy megőrjítsen. Vagy talán mégis; ha meg tudom érinteni, akkor az. Viszont ezt valahogy óvatosan kell adagolnom neki, nehogy elijesszem, mint legutóbb. Már ha az valóságos volt.

Mennyivel megkönnyebbültebb arcod van így, te lány; mint, aki épp magához tér egy veszélyes szituációból és megtudja, hogy nincs semmi baj. Valahogy irigyellek most, én is szeretnék ennyire gondatlan lenni, hogy ilyenek miatt kelljen aggódnom. Minden esetre jószívű és gondoskodó, csak ne lenne ilyen rendetlen…

Inkább az az ijesztő, amit te csinálsz, ha egyáltalán valós vagy és nem a képzeletem szülöttje, vagy az elrablóm bábja. Nagyon bizarr ez a helyzet, most valahogy visszakerültem a kezdőpontra, ahol még semmi sem történt, te meg nem is emlékszel az egészre, gondolom.

Tényleg a legelejére kerültem vissza, ez már volt egy bő órája is; majdnem akkor, amikor felébredtünk. Választ viszont nem kaptam rá, azóta sem, úgyhogy kíváncsi vagyok, mit is fog mondani. Vajon elregéli nekem azokat a furcsaságokat, amiket átéltem vele az előbb vagy elintézi majd egy szimpla „nem tudom”-mal?

Ezt vártam. Igazából eléggé kiszámítható volt az egész, azóta nem tudunk semmit magunkról, egymásról, a helyről, hogy itt vagyunk, hogy felébredtünk. Egyetlen információval lettem gazdagabb, de ebben sem vagyok biztos, csak sejtem, hogy az előző nem álom volt, hanem valami furcsa hallucináció... Mondjuk, a különbséget nem nagyon tudnám megmondani, de ezt érzem magamban, mintha valaki a fülembe suttogná, hogy „nem álmodsz”.

Abban nem vagyok biztos, hogy jó ötlet lenne elmondani neki az imént történteket, de a semminél több. Valamiért nehéz ez így, előjött az emberfóbiám is, ahogy a testhelyzetemet épp megfigyeltem. Ez az elhúzódó felsőtest és az akaratlan rándulások olyan jelek, mintha magamra írtam volna, hogy „távozz!”. A torkomban lévő fájdalmas gombócot viszont nem látja, ahogy a megemelkedett vérnyomásomat és hevesen verő szívemet sem hiszem, hogy érzékeli. Mondjuk nem is csoda, ha már egyszer így meglepett az élet…
Na, válaszoljunk neki valamit! Ez a kíváncsi arc túl aranyos ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam, meg egyébként sem jutunk sehova, ha csendben maradok.

Mintha valami rajzfilmben lennénk, úgy megcsillantak a szemeid. Mondtam volna valamit, ami ennyire megérintette?

Na, azt hiszem kimondtam azt a szót, amit nem kellett volna, és most elszabadul a pokol, amiben majd arról fog nekem mesélni, hogy ki a kedvenc írója, miket olvas, bla, bla, bla…

Vagy mégsem. Viszont számtalanszor láttam már ezt a jelenetet korábban, csak halkan kimondta a tőmondatát, visszább húzódott, félrenézett és csendben mosolyog. Valamiért nehéz megállnom, hogy ne mosolyogjak én is őszintén, ezt látva. Mindig szívmelengető érzés, mikor az ember egy könyvmoly érzelmeit látja megnyilvánulni.

Nem tudom, hogy miért is említettem meg, ez talán neki is leesett már az egyenruhából, bár nem látja magát, de csak kitapintotta már…

Annyira azért ő sem lehet rendetlen, hogy ne venné észre, mit is visel, ráadásul jellegzetes is az a felső. Ilyeneket szoktam nézegetni az interneten, amikor épp keleti lányokat akarok a történeteimbe beleírni.
Te meg hova jössz? Na, várjunk! Ez jó lehetőség arra, hogy „véletlenül” hozzáérjek. Még jó is lehet, hogy valami miatt mögém próbál nyúlni és közben félig átmászik rajtam. Úgy néz ki, hogy már egyáltalán nem fél tőlem, úgyhogy nem szép dolog tőlem, de ki fogom használni és meggyőző…
Igen, valódi. Basszus… Ez most azt jelenti, hogy ő is raboskodik ebben a fehér térben, nem nekem lett kitalálva, nem azért van itt, hogy engem az őrületbe kergessen. Bár meg kell hagyni, tökéletesen csinálja enélkül is, egészen jól teszi a dolgát és teljesen kikészít az apróságokkal. A haja például még mindig kócos és rendezetlen, akárcsak a testtartása vagy a beszédstílusa. Elhiszem, hogy én is vétek hibákat közben, hiszen nem egyszerű olyan gyorsan átgondolni a mondatokat, ahogy kiejteni tudom a számon, az övé viszont borzalmas. „És”-sel és „hát”-tal kezd mondatokat…

Hogy mondtad az előbb? Ne olvasgass már itt nekem, olyan ártatlanul! Hogy a fenébe került ide az a könyv, amit az előbb hallucináltam? Ez rohadtul nem vicces!

Még te kérdezed? Fel sem tűnik, hogy a semmiből idetermett ez a valami? Mi a fene van ezzel a lánnyal? Most is csak olyan értetlen arccal bámul rám. Ne bámulj már! Nem vagy vicces! Abszolút nem vagy az! Hogy került az oda?

Értem én, hogy nem érted, de ne csináld már, kérlek! Tényleg kezdem azt hinni, hogy csak engem akarsz összezavarni a jelenléteddel.
Nyugodjunk le! Biztosan van valami furcsa oka annak, hogy ez itt van. Végül is, a terem fehér, nem tudunk szavakat kimondani, nem látjuk magunkat, nem tudunk innét elmenni, néha random látomásaink is lesznek. Már meg se kellene lepődnöm azon, hogy egy nem létező osztály nem létező könyve hirtelen létezni kezd. A lány értetlenségét is kezelni kellene, úgyhogy ideje egy kis filozofálásnak! Remélem, érti, a testbeszédemet, és nem akar most egy kis ideig megzavarni a kérdéseivel.
Ha én lennék az elrabló, vajon mit kezdenék magammal most? Valami csoda folytán képes vagyok olyan dolgokat tenni az áldozataimmal és a körülöttük lévő térrel, amit csak akarok, vagy legalábbis közel állok ehhez. Lényegében most két dolgot tudok elképzelni, vagy azon élvezkedik az illető, hogy kezdünk megőrülni, vagy valami egészen más célja van ezzel az egésszel. Végül is a lány elég furcsán reagál, így belegondolva. Lehet, hogy része az átverésnek, mert meg se lepődött, mikor valami különös dologgal találkozott, olyan megmagyarázhatatlan, indokolatlan nyugalom lengi körbe. Csak attól tudott ideges lenni, amiket én csináltam vagy mondtam. Meg persze az elején eljátszhatta a kis elesettet, de egyre inkább kételkedek abban, hogy ő ugyanolyan áldozat, mint én. Most is, kíváncsian bámul engem az értetlen tekintetével, miközben szorongatja azt az istenverte könyvet. Annyira ingerenciám lenne kiverni a kezéből, hogy azt elmondani nem tudom.
Ha az elrablónak az őrületbe kergetés a célja, akkor jó úton jár, de ha valami más, akkor itt bajok lesznek. Először ki kéne derítenem, hogy mégis mit kellene nekem itt átélnem a lány asszisztenciájával, ami kielégítené ennek a beteg valakinek a vágyait. Talán most is figyel és a nemi szervét fogdossa…
Az is problémát jelent, ha nem egy elrablóról van szó. A szituáció nagyon hasonlít arra, amit én írnék meg, mint pokol, ahol az eltávozott bűnös lélek addig szenved, míg bele nem őrül az átélt eseményekbe, majd épelméjűen kezdi elölről. Azt viszont nehéz elhinnem, hogy erről van szó, mert nem vagyok vallásos. Jó, igaz, ettől még megtörténhet, de inkább a fizikának hiszek, nem a szép meséknek.
Na, várjunk! A fizikának hiszek? Miket beszélek? Már tényleg kezdek megőrülni, ha ilyen idiótaságokat hordok össze. Egyáltalán vallásos vagyok?

Nem hagytál túl sok időt nekem; ennyi alatt nehéz bármiféle eredményre is jutni, de most inkább az lenne a lényeg, hogy megtudjam, bízhatok-e a lányban. Az elején úgy kezeltem, mint a másik áldozatot, most viszont nem vagyok biztos ebben.

Még nem mondom el neki, hogy a percek múlásával inkább csak bizalmatlanná válok, mint barátságossá. Talán azért, mert a világ folyton bántott eddig, és alig történtek jó dolgok az életemben. Most is egy ilyen idióta helyzetben vagyok kénytelen kiutat keresni.

Erre ki kellene találni valami hihető választ, különben gyanút fog és rákérdez, hogy biztosan elmondtam-e mindent neki előzőleg, mikor az emlékeimről kérdezett.

Talán ez a legjobb megfogalmazása most annak, amit érzek, és ezzel még csak nem is hazudtam, pusztán elhallgattam az igazság felét. Ez a valami egyszerűen túl szürreális ahhoz, hogy higgyek a valóságosságában, mégis itt van és meg lehet fogni.
Mikor ezt kimondtam, szinte lassított felvételként láttam, ahogy az ujjai elengedik a vaskos könyvet, az a földre zuhanva először csattan egyet a gerincén, kinyílik, majd a borítójával lefelé összecsukódik. Az arcára kiült a félelem, a felismerés, hogy igazam volt és itt valami nagyon nincs rendben. Aztán csak bámultuk a hátlapot némán, mintha nem is lenne érdekünk zajokat csapni és kissé elnyomni azt a nehéz csendet, ami körbeleng minket.
Hallottam a szívverését, azt, ahogy minden lélegzetvételére egyre jobban szinkronban van az enyémmel, majd rám nézett. Az ajkai nyíltak, hogy mondjon valamit, de teljesen leblokkolt.

Miközben felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézhessek, ezeket a szavakat mondtam ki, de teljesen máshol jártak a gondolataim. Szokás szerint azon agyaltam, hogy ő vajon mit fog mondani, mi lesz a következő lépése, és arra én hogyan reagálhatok. Azonban hiába vártam tőle, mert valami olyan történt, amire abszolút nem voltam felkészülve.
A lány teljesen megfagyott, egy millimétert sem mozdult odébb a teste, az arca hasonlított egy fényképre, ráadásul alaposabban megnézve már a mellkasa sem mozdult. Aggódva megfogtam a vállát a jobb kezemmel, majd a ballal a nyakára tapadtam és teljesen elhűltem a tapasztaltaktól. Semmit sem éreztem, abszolút semmit, pedig meleg volt, pont annyira, mint egy emberi test, a pulzusa viszont ijesztően gyorsan nullára csökkent le. A lány meghalt.
A nyugtalanságomat viszont tetézte, hogy nem mozdult meg. Először csak az tűnt fel, hogy nem tudom az ujjaimmal benyomni a bőrét, aztán egyre gyanúsabbá vált az egész és tovább próbálgattam. Nem csak halott volt, de teljesen olyanná vált, mint egy szobor. Egy márványból faragott műalkotás, amit az ember képtelen mozdítani. Semmire sem reagált, halott volt, élettelen és szobor.
Persze megnyugtató is az, hogy a lány talán nem halt meg ténylegesen, csak valami furcsa erő miatt mozdulatlanná változott. Erre ráeszmélve pedig lassabban vert a szívem, bár attól még hallatszott. A testem neszei olyanok voltak, akár csak egy egyre hangosodó tévéműsor, amit külföldi csatorna ad. Az egész tér megtelt a zajos neszeimmel, a lélegzetem és a szívem ritmusának harmóniájával, az ízületeim nyekergésének káoszával kísérve. Még a gondolataim sem voltak képesek elnyomni ezt a kellemetlen hanghatást, ezért beszélnem kellett volna valamiről. Tulajdonképpen mindegy is, hogy miről, csak beszéd legyen, ne csend, ne a testem ordibáljon helyettem, mert így csak megőrülök. Megtébolyodom a hangtalanságban, a fehérségben és az emlékezetkiesésben, ahogy az egyetlen elfoglaltságom a lány rendetlen külsején való háborgás. Ráadásul még ez sem különösebben foglal már le, mivel egy szobor haját hiába akarnám megfésülni, csak az én ujjaim törnének bele. A kiút messze volt, nem úgy, a kilátástalanság, ami teljesen körbelengte a szobát, vagy tudom is én mit…
Aztán belerúgtam a könyvbe. A lány körül sétálgatva és a gondolataimba mélyedve, próbáltam kitalálni, hogy mit is mondhatnék ki hangosan, egyszerűen nekimentem a földön heverő tárgynak. Kiáltással, kissé eltúlozva a valódi fájdalmamat, betöltöttem a fehérséget, és ezzel valamennyivel nyugodtabbá vált a lelkem. A keletkezett fájdalom a lábujjaimban és a megbotlás, olyan fizikai ingerekkel bombáztak, amik miatt visszarázódtam a normális gondolkodásba. Az eszem viszont nem segített a sajgó kislábujjamon és azon a tényen, hogy a lányhoz hasonlatosan a földön heverő könyv sem mozdult meg. Ugyanolyan szoborrá változott akár csak a gazdája.

Ráeszmélve arra, ami éppen történt, leguggoltam a könyve mellé és megpróbáltam eltolni azt, de sikertelen volt a próbálkozásom. A fájdalmasan lüktető lábujjam folyamatosan arra emlékeztetett, hogy valódi vagyok, még ha nem is látom saját magam. Már csak egy valamire lettem volna kíváncsi, ami a legeleje óta foglalkoztat engem. Hol vagyok?
Ismételgettem a fejemben azt a pár gondolatot, amit eddig megtudtam, de ez abszolút nem vitt sehova, majd elkezdtem kiabálni.

Válasz persze nem érkezett, csak az egyhangú fehérségben mélyen megbúvó teljes és kegyetlen csend fogadott. Olyan volt ez, akár csak az előbbi látomás, amikor a lány elfutott a szemem elől. Most is csak annyit kívántam, bár felkiáltana és beszélne hozzám, kérdezgetne, elvenné a többi cuccomat. Olyan egyedül éreztem magam attól, hogy az egyetlen valaki, akivel kommunikálni tudtam volna, meg sem mozdult, mint még soha. Beette magát az agyamba a gondolat, ebben a kiszámíthatatlan kegyetlenségben fog utolérni az elmúlás, mikor három nap múlva elfogy a testemben lévő összes folyadék és kiszáradva az enyészeté leszek. Aggódtam minden miatt, ami csak eszembe jutott, attól függetlenül, hogy nem volt racionális oka egyiknek sem, csak féltem. Féltem magamtól, féltem a nem létező árnyékomtól, féltem a félelmeimtől, a sötéttől, amit a csukott szemem látott, a hangoktól, amit a néma csend adott. Rettegtem a kiszáradástól, az éhhaláltól, attól, hogy megsérülök, ha közel megyek a szobrokhoz. Az sem hagyott nyugodni, hogy egyszer talán újra mozgásba lendülhet a lány, ha pedig nem nézem, lemaradok erről a pillanatról. Az egyre lassabban vagy gyorsabban telő idő alatt teljesen elvesztettem a fonalat, hogy ki, mit, mikor és hogyan csinál vagy csinált… vagy csinálni fog.
Mikor már úgy éreztem, hogy a lábujjam nem fáj, megijedtem, hogy én is olyan szoborrá fogok merevedni, akár csak az ismeretlen lány előttem, ezért hozzácsaptam a talajhoz. Addig vertem oda, amíg nem volt elég, és lilává, kékké, zölddé vált. Majd meghallottam egy hangot, ami nem belőlem jött ki.
A távolból kopogó zaj közeledett, akár csak egy női magassarkú cipő hangja a járólapon. Teljesen betelített mindent a koppanásaival, mintha a lassú ütem azt mondta volna, hogy nézzek felé. Én pedig engedve a kísértésnek, el is fordítottam a fejem abba az irányba, amerről ez a dolog érkezett, hogy megláthassam életem egyik legvisszataszítóbb élményét.
A távolban a hang tulajdonosa sétált felém, ahogy egyre közelebb ért, úgy hallottam meg a többi belőle kiszűrődő zajt és láttam egyre jobban a kellemetlen részleteket. Egy aggastyán volt az, kopaszon, fehérre őszült szakállal, kifakult, szinte már hulla színű bőrrel, egy női menyasszonyi ruhában. A koppanásokat az a fehér csizma okozta, melynek a platformja csak a talpa elején volt meg, így az öregnek folyamatosan erőlködnie kellett, hogy járás közben megtartsa magát. Minden egyes lépésnél a cipője hangja mellett az ízületei roppanása is hallatszott, mikor közelebb ért, a térdében súrlódó, roszogó porcmaradványokat is ki lehetett hallani. Minden lélegzetvétele hangos volt és kissé szürcsölő, ezzel jelezve, hogy mennyire egészséges. Emellett folyamatosan ropogtatta az ujjait, nehogy egy pillanatra is elcsendesülhessen minden.
Nem tudtam, hova nézzek. Folyamatosan ingadozott a tekintetem a kővé merevedett lány és a furcsa aggastyán között. A nyugtalanító és a félelmet keltő emberek közül kellett választanom, vagy bámulhattam a fehérségbe is, mert nem volt más. Majd megjelent a távolban valami… Pontosabban egy lépcső, aminek a tetején talán az az öreg állt, akivel korábban találkoztam, és sem mozdult. Bámult a messzeségbe hátra tett kezekkel, ahogy azt a méltóságteljes gondolkodók tették még születésem előtt. Aztán a tekintetem egy másik irányban megtalált egy újabb embert. Minden jel arra utalt, hogy valakitől vagy valamitől nagyon megijedt, mert az arcán a halálfélelem tükröződött, miközben teljes mozdulatlanságában olyan pózban helyezkedett el, mint, aki fut az életéért. Még a száján kijövő sikolyokat is hallottam lelki füleimmel. Azt viszont esetében is meg kellett állapítanom, hogy akármit csinálnék vele, ugyanúgy állna továbbra is, mert szoborrá vált. Talán ő volt a korábbi fiú, aki azt a félelmetes könyvet a kezembe adta. A fantáziám ebbe az irányba kalandozott el, miközben a koppanó, ropogó, roszogás felém hordta a vénséget.
Nem bírtam rájuk nézni, se a szobrokra, se az aggastyánra. Úgy álltam ott magamban, hogy kínomban próbáltam a fehérségbe bambulni. A szemem viszont nem volt hajlandó ugyanerre, csak-csak rátévedt valamelyikre, mert a fehérségtől már könnyezett és szenvedett. Körbevittem a tekintetem, hátha találok valami sokkal kellemesebb látványt itt, ebben a fehér kegyetlenségben. Aztán megijedtem egy pillanatra, mert hozzám egészen közel, megmerevedve állt a falon a hasonmásom. A rá jellemző módon teljesen bevörösödött fejjel, a nyakán dagadó erekkel és feszülő inakkal némán ordított felém. Pont, ahogy a fiú esetében, őt is szinte hallottam, a látványa annyira élethű volt és pont ugyanúgy nem mozdult meg. Lassacskán kezdett elveszni a fejemben az a kép, hogy ők valaha mozogtak, mintha mindig is egy helyben álltak volna szobrokként. A távolban az utcát is látni véltem, még ha nem is volt ott valójában. Én azt hittem, láttam, vagy csak szerettem volna látni, hogy tényleg ott van az is, mert már semmi sem hiányzott az egészből. Pusztán az tartott vissza lassacskán az őrülettől, hogy hallottam azokat a hangokat, amik felém közeledtek. Ezen hosszú másodpercek alatt a lány két másik ruhája is megjelent előttem a földön szétszórva, de nem akartam megmozdulni a helyemről. Azzal áltattam magam, hogy azok is kővé dermedtek, akármit is tennék velük, nem tudnám összehajtani őket.

Csak félni és reszketni tudtam, éreztem a csontig hatoló hideget, ahogy bekúszik a bőröm alá és teljesen lehűti a testem. Lelassít, leblokkol, a lábamat a földbe gyökeredzi, ráfagyaszt a talajra. A körülöttem teljes rendezetlenségben elterülő szobrok és tárgyak zavartak és nyugtalanná tettek. Mintha mindig is ott lettek volna, mintha figyeltek volna. Amerre néztem, minden engem bámult a lányon kívül, de talán ő is ezt tenné, ha nem vagyok hozzá ennyire közel, ha időt hagyok neki megfordulni. Talán ha a másik irányba néznék, szép lassan ide bámulna ő is, anélkül, hogy bármit észrevennék, és már minden felém fordulna. Én lennék a közepe ennek az egész szoborkiállításnak, az egyetlen élő szereplője, akit sajnos a fagy belebetonozott az aljzatba, de legalább minden bámulhatja. Figyelhetik az összes rezzenésemet, ahogy megpróbálok olyan dolgokat tenni, amik nem számítanak abszolút vállalhatatlannak.
Te is csak ott állsz, és felém fordítod a dühös arcod, te pedig halálfélelmedben rám tekintesz, hogy segítsek. Még az öreg is a messzeség helyett ide bámul, mintha arra várna, hogy történjen valami velem, de én nem akarom ezt a figyelmet tőlük. A lány is rám mered a riadt szemeivel, pedig semmi olyat nem tettem, amiért félhetne. Inkább a háta mögött lévő könyv miatt kellene aggódnia, amit viszont nem tesz. Mindenki rám irányította tekintetét, nekem pedig már a tarkóm is kezdett elfagyni, ahogy a rettegés lassacskán elfoglalta a gondolataimat.
Az ocsmány aggastyán megérkezett elém. Végigtekintve rajta szinte a saját öreg testemet láttam, ahogy a fehér szobában megőrülve mindent megteszek, hogy meg ne bolonduljak. Valahogy egyszerre hihetetlenül torz és megnyugtató, hiszen vele még talán tudtam is volna beszélgetni.
Elém állva az ujjai ropogtatásából átváltott a jobb kezén lévő ujja harapdálására. A három darab rohadó fogával rágcsálni kezdte a vékonyka testrészt, közben pedig rám meredt a két irritálóan élénk kék szemével.
A csend ismét beköszöntött, miközben előttem állt és remegett. Pont abban a ritmusban, ahogy az én testem is tette, se lassabban, se gyorsabban. A karjain lévő gyér szőrzet alól kivillantak a sötétebb foltok, a bőre ráncai olyanok voltak, akárcsak az enyémek egy kiadós fürdést követően, az izmai pedig lógtak róla. Úgy állt ott előttem, mintha csak a fuvallatra várt volna, ami összeborítja egy csonthalommá. Azonban meg se szólalt, mozdulatlanul várta a remegésével, hogy én tegyek valamit. Talán azt akarta, hogy előbb felemeljem a fejem, a szemébe nézzek és mondjak valamit. Erre viszont képtelen voltam az átható tekintete miatt. Még akkor is tudtam, hogy engem bámul, mikor a szoknyáján lévő csipke mintájára figyeltem.

Nem mozdult el előlem, egyre inkább betöltötte a látóterem, én pedig úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki a szülei szidalmaira várakozik tehetetlenül. Aztán felemelte a bal kezét.
A ropogó végtag végén behajlította az ujjait, egy kivételével és a mutató ujját felém szegezte. Ekkor pillantottam fel, hogy akaratlanul is kérdőn bámuljak a szemébe, majd láttam, ahogy a másik kezét kiveszi a szájából, és rám ordít teli torokból valami artikulálatlan szidalmat.

A panellakás kis szobájának megnyugtatóan szűkös és rendezett környezetét élveztem éppen, mikor észrevettem, hogy valami nagyon nincs rendben. Szokás szerint az a látvány fogadott, amire annyira ki tudok akadni és legszívesebben valamit a falhoz vágnék dühömben. Ugyanakkor ez a furcsaság ad erőt a mindennapokban az újabb és újabb irományaim kiötléséhez.
Nem egészen értem a dolgot, de akárhányszor ülök le a számítógépem monitorja elé, azt tapasztalom, hogy a bögrém alatt nincs alátét és a teafilter is rossz oldalra van hajtva hanyagul. Ezért minden egyes alkalommal, ahogy most is, kimegyek a konyhába alátétért és megigazítom a filtert, mert nem lehet ekkora kuplerájban dolgozni.