Eldobható ember

Nem értem el. Bárhogy próbálkoztam, egyszerűen a közelébe sem jutottam. Persze, az nem újdonság, hogy a dolgok így mennek, mert sosem számítottam másra mióta megismertem ezt a helyzetet párszor. Ezért nem izgattam magam túlzottan a távollétén. Ha akar, akkor majd megérkezik, amúgy meg élvezni jöttem a mai estét, nem miatta idegeskedni; legalább is akkor még így voltam vele. A hangszórókból egy kellemes női hang mondta be a kezdés idejét, ami akkor éppen öt perc múlvát jelentett. Elindultam, beértem a terembe, megkerestem a helyem, leültem, majd az ajtókat becsukták, az előadás kezdetét jelző hang pedig megszólalt a teremben mindenhonnét.
A színpadi függönyt elhúzták, az emberek pedig szépen sorban szivárogtak fel a kulisszák mögül az ott elhelyezett székekre. Vicces módon úgy néztek ki, mintha csak az előző pár percet bámultam volna a távolból, mikor épp mi próbáltunk átvergődni mindenki máson a megfelelő számú helyre eljutás céljából. Kabátokat nem hoztak, viszont akadt pár táska, kardigán, sál, mindenféle egyéb kacat, amit az emberek becipelnek magukkal a terembe általában. Sőt, még a szokásos zacskózörgetés és hatalmas beszélgetésből adódó zaj sem marad el. Szórakoztatóan indult, eddig a pontig teljes mértékben ráismertem a közönségre, akik között ültem. Persze, ott fent más a helyzet, nem random módon viselkednek így, az nem természetes, inkább a teljes megjátszás, a színészet, a szakmájuk megnyilvánulása, mégis olyan mértékű életszerűséget tapasztaltam, amit még korábban talán soha.
A hang ismét megszólalt, majd a teremben eluralkodott a csend. Ők néztek ránk, mi néztünk rájuk, semmi sem akart történni egy kis ideig, majd elkezdődött a mocorgás. Egymásra néztek páran, mások a telefonjukat kezdték elővenni, fogdosni és odasuttogtak valamit a mellettük lévőnek. Kezdett az egész szürreálissá válni, mikor már negyed óra elteltével még mindig ezt tapasztaltuk. Természetesen a nézőtéren eluralkodott az unalom. Bár alig történt valami a színpadon, nem mertünk mozdulni, és ők legalább ennyire tanácstalannak tűntek, ahogy ott ültek velünk szemben. Mindkét oldalon kicsi mozgolódást lehetett tapasztalni. Nagyjából ekkor néztem körbe, hátha valaki tud valamit, viszont kizárólag tanácstalansággal átitatott unalmat véltem felfedezni. Akadtak, akik hozzám hasonlóan a nézőtéren tartották a tekintetüket kissé végigpásztázva azt. Nem értettem, és úgy tűnt, ők sem.
Mikor felnéztem, a színészek egyre idegesebb, unottabb és tanácstalanabb arcára, ami szinte teljességében olyan képet mutatott, ahogy mi nézhettünk ki, elfogott egy érzés. Belém hasított az a felismerés, miszerint nem tudom, melyik oldalon kellene most történnie valaminek. „Vajon nekünk kellene mozdulni vagy nekik? Mégis mire várnak?” Kezdtem megkérdőjelezni az előadást. Arra a jegyre bámultam, amit tőle kaptam, de ő még persze sehol sem járt. A darab papíron a szokásos feliratok mellett ott állt a cím, melynek a jelentése világossá kezdett válni: Meglepetés előadás.
A pódiumon egyszer csak felpattant egy idősebb férfi, aki elégedetlen arccal ránk förmedt, miközben felénk mutogatott.

A vele együtt távozni készülő idős nő lecsitította, majd a soron átvágva lassan elhagyták a színpadot.
Húsz perc alatt ez történt összesen. Nem értettem. Egyértelműen kevésnek bizonyultam ehhez, hiszen fogalmam sem volt róla, most ezt hogyan kellene értelmeznem. Az egész nem hagyott nyugodni, mert a sugdolózás elindult mindkét oldalon, de gyorsan lecsillapodott a helyzet és ismét csend lett. Mindkét oldalon beállt a csend. Mondanám, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, azonban ennél több zajjal töltötték meg a teret a bent tartózkodók. A mocorgások és a zacskók zaja folyamatosan megtörte a békét és adott a fülünknek egy kis ingert. Éppen annyit, amitől el lehetett aludni, ahogy azt megtették páran. Furcsa módon nem a nézőtér tagjai kezdték, hanem a fentiek. Elbóbiskoló embereket láthattunk, ahogy a nagy csendben próbálnak ébren maradni, a szemük viszont egyre kisebb réssé szűkül, a fejük folyton megindul vagy előre, vagy hátra, a küzdelmük pedig hiábavaló.
Gondolkodóba estem, még talán a kezemmel az arcomhoz is kaptam, de erre annyira nem emlékszem, mivel túlzottan lefoglalt a vihar a fejemben. Ültem már lassan fél órája egy nézőtéren, amin bámultam a velem szemben ülő embereket, ahogy ők bámultak minket, többek között pedig nyilván engem. Kényelmetlenné vált a szituáció; arra emlékeztetett, amikor a buszon, a metrón, a villamoson, vagy csak az utcán random megbámulnak az emberek, végigmérnek, és akkor sem hagyják abba, ha dühösen visszabámulok rájuk. Kezdtem a színpadi emberek tekintetét vizsgálni, hogy vajon ők mit próbálnak nézni ennyi idő után, azonban semmi különöset. Azt tapasztaltam, mintha egy tér közepén álló osztálykirándulással néznék farkasszemet; izgő-mozgó, tekintetüket össze-vissza járatók, halkan susmogók és sunyin telefont nyomkodók halmaza.
Kezdett eltelni még egyszer annyi idő, mint a kezdet és az első esemény között, és a helyzet egyre érdekesebbé vált, mikor a nézők közül távozott valaki, de közvetlenül akkor besunnyogott valaki más a terembe. A suttogás ezúttal nem indult meg, ehelyett az arcomra kiült a mosoly, ahogy vártam a következő reakciót. A mellettem ülő ötvenes nő felém fordult és megkérdezett.

Persze, az. Az volt pontosabban. Ahogy telt az idő, egyre jobban szórakoztam mások kínjain. Egyértelműen látszott, ki fogékony erre és ki nem. Azt még nem tudtam, hogyan fog végződni, de egyértelműen egyre többen próbálták meg elfoglalni magukat, amit a színészek leutánoztak. A hajukat tekergették, mozgolódtak, járt a lábuk, vagy éppen elbambultak, a semmibe meredve elvesztek a világukban. Láttam olyanokat, akik nagyon megértő bólogatásokat tettek, elégedettséggel az arcukon, valahogy azt üzenték a tömegnek; én értelmiségi vagyok, én ezt élvezem, én ezt értem, én ezt átélem, ennek örülök, jól érzem magam. Képmutatók…
Világossá vált harmincöt perc elteltével, hogy szó sincs itt semmilyen előadásról, amit érteni kellene, olyan emberek ültek velünk szemben, akik nézők. A mi nézőink. Semmi egyebek, csak véletlenszerűen idekeveredett, bámuló tömeg, amolyan rossz megfigyelők. Kényelmetlen szemkontaktusokba keveredtünk, pontosan úgy, ahogy máskor történik az utcákon az ilyen emberekkel. Közben megérkezett a barátnőm, elcsattant a csók, ezúttal pedig mi váltottuk ki a reakciót a színészekből. Egyesek homloka ráncolódott, másoké ugyan sima maradt, de meglepettséget árasztott a tekintetük, megint mások felfigyeltek a jelenségre, kissé felébredtek.

Persze, én már nagyon jól tudtam, mi lesz itt az előadás végéig, de nem akartam neki lelőni a poént, mert nagyon kíváncsivá váltam a reakcióira.
Beállt a sorba, teljesen értetlenül várta a történéseket tíz perc után, majd megint felém hajolt.

Izgatottá váltam, mert azt az unalmat kezdtem rajta tapasztalni, amin mások bő fél órája estek át, mégis az övé más, hiszen a színpadon ülők minket figyeltek. Nem mindenki, sőt a többség talán elfelejtette a dolgot pár perc alatt, de sokan bámultak ide. Arra vártak, mikor indul el az újabb esemény, mikor lehet majd azt megtapasztalni, amit annyira akarnak eddigre.
Aztán arra eszméltem, hogy a színészeket úgy láttam, mintha ők sem lennének egyebek nézőknél. Eddigre már azonosítottam őket magunkkal. A sok értelmiséginek látszani akaró ember pedig úgy terpeszkedett az értőnek látszó ábrázatukkal, mint az újgazdag a luxusautójában. Nevetségesek és idegesítőek. Nem értettem meg, miért kell ezt csinálniuk; miért tesznek úgy, mintha értenének bármit ebből? Felfoghatatlan.
Az emberek szivárogtak kifelé a teremből. Ezt pedig annyira lassan tették, hogy akadt egy ember a színpadon, akinek a dühe eléggé felgyülemlett egy agresszív lépéshez. A lábát járató, feltűnően unatkozó és türelmetlen illető hirtelen felpattanó hangon kezdte kérdőre vonni a nézőközönséget.

A teremben ismét beállt egy kis mozdulatlan csend. A feszültség egyértelműen eluralkodott mindenkin. Én sem képeztem kivételt.

Megrándítottam a vállam. Nekem pont annyi fogalmam van erről az egészről, mint neki. Akár fogalmazhatnék úgy, mint azok a nagyokosok a sorok között, és megállapíthatnék valami nagyon értelmiségieskedő hülyeséget, ami menőn hangzik, de semmi értelme, én viszont másnak gondolom magam, ezért egy szó nélkül jeleztem, hogy nem tudom. Persze, mostanra azért sejtek pár dolgot erről az egészről, de nem mondanék neki csak azért valamit, mert rendelkezem valamiféle véleményfoszlánnyal a témában. Gondolkodjon csak ő is! Egyrészt nagyon vicces látni, ahogy elemészti az unalom, másrészt érdekelne az a vélemény, ami a segítségem nélkül kialakult benne.
Eddig azt láthattuk, ahogy a két oldalon nagyjából ugyanaz zajlik le. Ingerült és enervált emberek halmaza bámul előre, azt várják, hogy mozduljon valamiféle irányba a másik oldal. Mikor megérkeztek, azt úgy tették, ahogy mi, a távozásuk, a besunnyogó társaik, mind-mind olyan, amiket el tudok képzelni, mint mindennapos élmény egy színész számára. Talán nem egy földtől elrugaszkodott gondolat úgy tekinteni ezekre az emberekre, mint közönséges nézőkre. Vicces lenne, ha kiderülne, hogy tényleg csak random emberek az utcáról, akiket beültettek velünk szembe, mert nem akadt már hely a nézőtéren. Mondjuk, ezt így továbbgondolva… Ezek szerint egy olyan előadáson ülünk, ami túl népszerű, és a nézőtér kimaxolása miatt már nem jutott hely a színészeknek? Nagyon érdekes lenne ez. Én inkább arra gondolok, hogy itt teljesen másról lesz szó, és azok ott fent, inkább profi színészek. Elvégre, sok előadáson tapasztaltam már olyan játékot emberektől, amitől aztán leesett az állam.
Őszintén szólva, nem tudom eldönteni róluk, hogy most micsodák; színészek vagy nézők?, mert mindkettőt valószínűnek tartom. Annyira hiteles a játékuk, hogy már-már túlzás. Persze egy percig sem kételkednék semmiben, ha mondjuk a párom velem szemben ülne ott fent, de így csak érezhetem a combján feszülő munkaruháját, a látványa élvezete helyett. Persze abban a helyzetben viszont fordítva lenne, és a szemem által kapnék lelki élvezetet a szorosan zárt combjain fekvő szaténtól, ahogy a vágy elkezd játszani az eszemmel. A gondolattól is izgalomba jövök, pedig a nézőtéren nem kellene nekiesnem. Azt hiszem túl élénk a fantáziám, viszont a helyzet kezd egy kicsit megváltozni. Nem azért, mert lenne mozgás vagy valamilyen történés, hanem egyértelműen mindenki elkezdett valami mással foglalkozni. Telefont nézegetnek. Ő sem kivétel. Az egyikkel a combján pihenő tenyerembe fonta ujjait, míg a másikkal a képernyőt simogatja. Nemcsak rám, de semmire sem figyel, ahogy általában. Így késik el mindig mindenhonnét.
Nem hibáztatom az embereket, egyértelműen semmi érdekes nem akad ebben az előadásnak nevezett valamiben, mivel ülünk egymással szemben teljes csendben. Komolyan mondom; még életem során egyetlen egy szituációban sem tapasztaltam ezt az érzést. Az előbb a vágy elvonta kissé a figyelmem, azonban még mindig itt vagyunk, itt vagyok, itt ül mindenki. Az orvosi várókban szokott ekkora nyugalom lenni, ahogy az időpontosok és ismerősök hadát nem túl jó érzéssel, de illedelmesen magunk elé engedjük, majd később kifordulunk az ajtón pár perc beszélgetés után, amikor már rendesen letöltöttük az unalmas két óránkat a többi „beteg” között. Sokszor nem értettem, miért szükséges ennyit várni, de nagyon hasonló érzések kavarognak az ott látott arcokon, mint ezen az előadáson. El tudom képzelni, ahogy majd besétál egy fehér ruhás nő oldalról és közli mindenkivel, hogy a „színészek nagyon sajnálják, de hamarosan megérkeznek, addig várjunk türelmesen”, amiből persze hatalmas háborgás kerekedne. Ez így tényleg hasonlítana arra a szituációra az orvosnál.
Akár írhatnék egy ilyen darabot, ami lemodellezi a várók hangulatát, megmutatja a… Nem, ez semmiképp sem fog megtörténni, mert… mert. Már én is mással foglalkozom. Elkalandozik a figyelmem a darabról a páromra és a darab lehetséges befejezésére. Beálltam a sorba. Unatkozom, ahogy mások. Pedig azt hittem, én nem unhatok meg egy ilyet sem, hiszen a kultúrafogyasztási szokásaim annyira rákoncentráltak az alacsony ingermennyiséggel operáló művekre, ami miatt nekem már semmi sem lehet unalmas, ami ilyen, de jól van megírva. Ehhez képest most egy jó darabot látok, mégis unom.
Igazából sajnálom szegény színészeket, már ha ők színészek, mert nem lehet könnyű eljátszani ezt. Olyan hangulatot áraszt magából ez a szituáció, amit senki sem szeret. Ismerős és kényelmetlen a helyzet, főleg a folyamatos bámulás. Mivel alig történik valami, a telefonjukba merült emberek azonnal felfigyelnek az ellenkező oldal zajaira, mozgásaira, vagy csak egy hangosabb lélegzetvételre, legyen az akárhol. Minden kicsi zörgés, a suttogások, a hangtalanul sunnyogó árnyak, ahogy ki-be mászkálnak, egyszerűen felkeltik az emberek érdeklődését. Természetesen nem mindenkinek emelkedik fel a feje vagy próbál a szemöldökét felhúzva a szemével kicsit más irányba nézni azonos fejtartás mellett, inkább az érdeklődőké. Gondolom mások sem vesztették el a reményt, miszerint történni fog valami hamarosan, de nekem már kezdenek elillanni az illúzióim. Azt gondoltam, jó lesz ez az előadás. Mivel még sosem ültem be meglepetés előadásra, azt a hiú ábrándot kergettem, amiben majd egyszerre fogunk megcsodálni vele egy nagyszerű művészeti terméket majd a végén az egyik vécéfülkében egymásnak esünk. Most már kezdek igazából mérgessé válni. Az egy dolog, hogy elkésett szokása szerint és munkaruhában jelent meg, ami még nem lenne probléma, hiszen így is vonzó, de leginkább ez idegesít… ez… az egész szituáció, amiben vettem két jegyet a mire is?, a semmire?, vagy lesz ebből bármi?, szerintem én elindulok, és legalább a vécés tervemet megvalósítom, ha már évfordulónk van.
A szerencsém persze nem változott meg; amint a táskám pántját visszaigazítottam a vállamra, majd odahajoltam az arcához, hogy elkezdjem neki suttogni az elhatározásom felületes részleteit, máris belépett egy ember a színpad elején, oldalról. A férfi szakállat viselt, kócos hajjal és kissé ápolatlannak tűnő külsővel, elegáns ruháját hanyagul magára öltve sétált. Megállt. Kezében egy mikrofont tartott, ami vagy nem lett bekapcsolva, vagy elromlott, de a mondandója így hangzott:

A szája mozgását láttuk, de a színpadon ülők reakciójából ítélve, senki sem hallotta őt. Abban sem vagyok biztos, hogy ténylegesen beszélt, nem pedig tátogott, mivel a látottak miatt észrevette a furcsaságot, majd megkocogtatta a mikrofont. Az persze megszólalt, semmi problémát nem lehetett felfedezni a működésében, mégis, ahányszor az emberünk próbálkozott, annyiszor köszöntött be a síri csend. Legalább is ezt gondolná az egyszerű néző, de valójában már a feltűnésekor elindult a suttogás és mozgolódás. Egy órát vártunk erre a pillanatra. Végül elment. Megfordult és a kulisszák mögé távozott, mintha jól végezte volna dolgát.
Ekkor sokan hitték úgy, hogy vége van, már nem jön vissza, nem történik semmi, bár a fények még nem gyúltak fel, mégis valamiért elkezdtünk tapsolni. Talán az unalom hajtott mindenkit a színlelt öröm felé, ahogy összecsaptuk a tenyerünket a teljesítménytelenséget tapasztalva.
Visszajött. A színpad és a nézőtér hangosabbá vált a tapstól, az emberek egy része felállt, a világítást visszakapcsolták, majd vastapsba fajult ez az egész. A férfi ezután komor és monoton hangon lezárta az egészet.