Az összes út

Egész életemben sétáltam. Na jó…, ez nem teljesen igaz, viszont mostanra egy teljes életnek tűnik számomra az az idő, amit ezzel a tevékenységemmel töltöttem és ha őszinte akarok lenni, akkor már nagyon nehéz lenne abbahagyni, mert régen céllal indultam el, aztán folytattam, mintha a világ legtermészetesebb tevékenysége lenne, mostanra viszont már semmi értelme azon kívül, hogy én elégedetten élhetem a mindennapjaimat ennek köszönhetően. Néha megjelennek mellettem emberek, elkísérnek az utam egy-egy szakaszán, de pár napnál tovább szinte soha nem bírják, magamra hagynak, aztán visszatérnek az életükhöz; folytatják, ahol félbeszakadt, amíg én sétálok, mert mennem kell, a gyaloglás az egyetlen olyan tevékenység, ami számomra megmaradt, és emiatt gyakran jönnek hozzám interjút készíteni újságírók, médiastábok, influenszerek, random önjelölt videósok és celebek, ami érdekes színfolt az életemben, viszont sok vizet nem zavar, mivel nagyjából ugyanazokat a kérdéseket teszik fel, mint, ahogy ennél a pár fiatalnál is valószínűleg ez lesz a helyzet. Egy ideje már követnek, az egyik folyamatosan közvetít, mintha egy stream-ben szerepelne, de gondolom egy idő után majd beérnek és megkérdezik, „Mondja Tibi bácsi, miért indult útnak?”, én meg válaszolok, hogy huszonöt éves koromban egy szerencsés rokoni kapcsolat miatt árvaházigazgató lettem, viszont semmi anyagi forrást nem biztosítottak számunkra, ezért el kellett kezdenem azon gondolkodni, vajon hogyan teremtsek elő egy kis pénzt, miközben a személyem sem igazán volt szimpatikus mindenkinek, hiszen ilyen fiatalon nagyon gyanús módon kerültem pozícióba, így nem maradt más hátra, csak megmutatni, mennyire nem a körülmények a meghatározók, az életemet egy olyan irányba terelni, ahol a nevem a csókos nyalonc helyett valami pozitívabb előtagot kap, ezért azt tettem, amit szerettem, és elindultam egy túrára; közben pedig elhíresültem arról, hogy be fogom járni Budapest minden utcáját, ezzel gyűjtve az árvaháznak anyagi forrást az adakozó kedvű emberektől, ami sikeres akciónak bizonyult, mert alig telt el két hét és annyi forrást dobtak össze, ami egy éves működést fedezett, majd a túrám során egyre több és több pénz folyt be, szép lassan úgy feltöltve a kasszát, amennyit az még sosem látott, de a pénzáramlás ellenére, nem csak étel és iskolaszer kellett, az épület felújítását már régen időszerű lett volna elvégezni, ezért két hónapos túrám sikerén felbuzdulva arra gondoltam; ha már ez ennyire jól sült el, nem megyek vissza igazgatósdit játszani, hanem szerzek még további összegeket, hiszen ennyi idősen, ennyi tapasztalattal, a legkevésbé sem hittem el magamról, hogy képes lennék tényelegesen árvaházat vezetni, szóval maradt a két lában, az út és egy ötlet, gondoltam ezúttal egész Pest megyét bejárom; minden utca, minden településen, egészen addig, amíg már nem marad olyan, ahol egyszer ne érintette volna a talpam a talajt, de, mert mindig van egy „de”, a helyzet megváltozott; az akcióm után úgy gondolta a politikai vezetés, hogy egyszerre csinál belőlem népi hőst és földönfutót, ezért szép lassan megfosztottak a munkámtól, hiszen nem jártam be dolgozni, a fizetetlen hitel miatt a házamat is elvette tőlem a bank, miközben tényleg kezdtem olyanná válni, akár csak egy legenda, akiről a szülők felolvasnak egy történetet a gyermekeiknek esténként az altatás során, ezzel együtt igazából amolyan vándorrá váltam; már sehol a munka, sehol a ház, sehol a korábbi élet, csak mentem és mentem, amíg bírtam, és az sok, nagyon sok idő és kilométer, ugyanis minden reggel hatkor keltem, hétre összekészültem, majd indultam, a nap folyamán csak enni, inni, a dolgomat végezni, végül pedig aludni álltam meg, hogy ugyanezt ismételjem a következő nap, a következő nap, a következő nap, megállás igazából sosem történt, mióta a főváros utcáit bejártam, a Pest megyei küldetésem során annyit sikerült összegyűjteni, amiből már a felújításon felül egy új épületrészre is jutott, viszont nem álltam meg, sosem álltam meg, tovább és tovább, hiszen Pest megye után akadt újabb megye, aztán újabb megye, majd lassacskán a teljes országot végig gyalogoltam. Beletelt pár évbe, de az életemet a sétának szenteltem, amivel árva gyermekeket mentettem meg, ráadásul sokakat vettem rá a tetteimmel, ezzel az egyszerű haladással arra, hogy menjenek ők is tovább az életükben, páran a vállalkozásuk csődjét előzték meg, mert inspiráltam őket, mások önmagukra találtak a pár napos közös sétánk alatt, akadtak, akiknek azért dobtak össze egy új házat, mert az előző leégése után elkezdték velem róni a kilométereket, de hallottam már nagyon sok történetet, melyek érdekesen pozitívan végződtek pusztán azért, mert én itt sétálok és teszem ezt már sokadik éve, harminc éve, de már magam sem emlékszem erre, hiszen nagyjából annyi a jelentősége ennek, mint a számtalan cipőnek, amit ezalatt elhasználtam.

Valamit hallok. Egy nagy ünnepségnek tűnik. A színpadra futok, ott biztonságban leszek ezektől.

A színpad. Tömeg. Elestem. Valami reccsent. Ez eltörött! A lábam! Ne! Hagyjatok! Ez fáj! Ne! Itt lesz végem?! Ne! Ez fáj!