A világítást lekapcsolták

A pusztulat kietlen síkságán gázoltam az emberi gyarlóságban térdig, vagy talán már egészen nyakig; magam sem tudva, nem hogy azon gyarlókat, kik körbevették a testem eme elmében játszódó dicső jelenet során, mi lelki szemem és fülem nyitott állapotának köszönhetően létezett annak rendje és módja szerint, mert valaki mindig figyelt engem; figyelte léptem, járt a nyomomban, lépett a friss lábnyomomra, azonban sosem láttam vagy akár csak hallottam szavát személyesen, így pusztán azoknak a megmondására támaszkodhattam, akik ebben már előttem jártak… bár talán az övékben sem, mert ez egy olyan hely a valóság és káprázat között, amit akár a negyedik síknak is lehetne nevezni a pokol, menny, és halandó létünket biztosító kegyetlen föld közé ékelődve, valahol félúton betoldva a poklot és a mennyet összekötő útra, azonban nem a porhüvely tárolását elősegítő hely ez, hanem minden, mit személyesen éltem meg, vagy élek meg éppen most, ahogy ezen az utcán az egyik lábam teszem a másik után, majd a fejem odafordítom az utamba eső akadályok irányába, mik talán emberek, talán tárgyak, minden esetre valamelyik a kettő közül állandóan rossz helyen tartózkodik a térben, így térítve le engem a megfelelő utamról, mit kísér és kísért mindig ennek a figyelő szemnek a tekintete, hangját pedig dalban, de nem közvetlenül hallom egy fejhallgatóból, maximumra tekert hangerő mellett, ezért ahogy sétálok, a legnagyobb igyekezetem ellenére sem, mit bevallom őszintén; szinte mindig otthon felejtek, sem tudom visszafogni a hangorgiát, mit eme férfikórusok jelentenek, hiszen számomra a pusztulatban történő séta semmi mással nem ér fel, mint egy átlagos nappal, ahogy a buszon már messziről kerül minden ember, tudván a szokásomról, vagy pusztán szagom miatt, de mindenképpen messzire állnak, nem ülnek le mellém, mert számukra a teremtőt megéneklő hangok kiszökése az agyamból, nem egyebek puszta tehernél, mit el kell cipelniük magukkal abban a pár percben, míg a faluból a városba ér a jármű zötykölődése, és minden bizonnyal a fém kaszni is, de itt még nem áll meg a történet, mert sokukkal találkoznék a későbbiekben, ha elviselnének, vagy épp a hangokat nem találnák taszítónak; minden esetre a lábam letévén az aszfalt járdára a haladásom napi tempóban veszi kezdetét, mely során a problémák szétnyílnak előttem akár csak Mózes előtt a tenger… de ezzel inkább csak áltatom magam, mert olyan nem létezik, ami ezeket a munkába és iskolába és ki tudja, hova igyekvőket eltántorítaná az elém állástól, vagy a tömérdek fulladást tartalmazó ocsmány rúd szívogatásától, mit én azzal honorálok, hogy eléjük vágok gyors léptemmel, nehogy szabaduljanak az oly taszító hangoktól, majd haladok tovább a lehajtott fejemmel, mivel folyton lesem az akadályok hollétét, nehogy orra esve ez a drága eszköz a fejemen megsérüljön a nagy rohanástól, majd kérdőre vonjam a mindenek atyját ezen tettének értelméről, én pedig, ahogy az eszközöm, darabokra törve érkezzek meg a munkahelyemre, ezért inkább a lehető legóvatosabban kerülöm el ezeket az objektumokat a kietlen síkságon, amiben a gyarlóság felverte táborát.
Mondhatnám, hogy az irodában az a szokás, ami engem kissé zavar, vagy inkább fogalmazhatnék egy határozott „nem érdekel”-t ennek kifejezésére, viszont azt meg kell tenni, aminek itt az ideje, ennek pedig épp akkor van minden nap az ideje, mikor belépek oda, majd leteszem a hangokat az asztal azon részére, ahol a nekem kijelölt kis zug található a pusztulatos amerikai rendszerben épített nagypofájú vállalat kívánalmainak megfelelően, és azon gondolkodva, hogy vajon a mai nap egy újabb világ vége vagy a világnak az abszolút vége lesz, megvető, egyben magukat nagyon viccesnek képzelő ember lények kérdezik tőlem a ruházatommal kapcsolatos legértelmetlenebb kétségbeesésüket, mely a normális kinézet mindennemű és abszolút követéséből fakad, én pedig arra gondot sem fordítva, a megfelelő összeget a kihelyezett perselybe beleszórom, mert hatalmas bűnömet nem tolerálja itt semmi és senki, így a kapitalista hagyománynak, egyfajta kora reggeli imádságaként perselypénzt teszek abba a lyukba, ahonnét később azt kiveszik, majd engem nélkülözve isszák el egy közepesen értelmetlen, de annál felháborítóbb, újabb szertartás keretei között, annak ellenére, hogy az végül is valahol az én pénzem, melyet azért teszek oda, mert nem tűröm el a dresszkódnak nevezett ostobaságot egy olyan helyen, ahol nem lát a kutya sem, mégis minden ostoba a fejében található pusztaságot azzal a teljesen felesleges időtöltéssel tölti tele, ami a vegzálásommal együtt jár az összes reggelen, mióta betettem a lábam ehhez a céghez, és ez rendjén lenne, ha csak én tudnám a problémámat, mi igazából mindenki más problémája leginkább, aki itt szívja velem az egyenlevegőt ebben a pár négyzetméternyi lyukban beszorulva, nem sejtve semmit arról, vagy talán mégis kissé felismerve azt, ami nyomasztja őket, mégpedig én, ahogy én vagyok, nem pedig mi, vagy ők, hanem egyszerűen csak én, a megkérdőjelezhetetlen elveimmel, és megingathatatlan énségemmel, mert ebből nem engedtem soha, így aztán, mire az apró csörrent, én már sarkon fordulva épp huppantam bele a szétült székembe azon gondolkodva, vajon mikor érkezik meg az, aki miatt a poklot annyira könnyű a mindennapjaimhoz hasonlítani.
Talán nem túlzás kijelenteni a problémáról, melyet én magam nagyon sokáig fel sem ismertem, és ami inkább az én problémám, mint az övék, hogy a neve egybeforrt a mindenkori örökös vezetéknevével, aki kitanulta a szakmát a neves egyetemen külföldiában, és azzal a határozott igénnyel terpeszkedett el a bőrborítású székében, hogy ő innét kezdve egyetlen dolog miatt fog testmozgást végezni, viszont azt legalább a hájas testével minden esetben elvégzi, még ha ennek következtében le is kell mondania a korai szívroham okozta elhalálozásról, vagyis átjönni a falba vájt szabványos ajtónyíláson, végigtrappolni a visszhangos folyosón, majd a sarkon befordulva az asztalra csapkodás és a vörös fejjel ordibálás, főnöki körökben igen népszerű extrémsportjának napi gyakorlatát elvégezze, hol rajtam, hol máson, de abban mindenki biztos lehet, hogy ezen a vesztőhelyen sem ész, sem erő nem segít, így marad a haszontalanságnak sem nevezhető létezés magas fizetésért, majd annak tűrése, mely engem cseppet sem lep meg a sikeremberek világának pereméről nézve az eseményeket, mivel ezek a pszichopaták és vagy szociopaták a úgy bánnak mindenkivel, ahogy egyébként meg nem érdemlik, de ennek következtében mindenki a bálványimádás szintjére fejleszti behízelgési képességeit, majd próbál akkora hallá válni, mint maga a főnök, vagy annak fia, vagy lánya, vagy akármilyen identitású szülöttje; egy biztos, az a rengeteg különféle segítő könyv, tréning, vagy csak az angol nevekkel fémjelzett különböző okokból összeterelt marhacsorda esemény nem azért létezik, mert az ember a helyes úton maga belsője felé fordulva próbál érvényt szerezni a hatalmas pusztasággá fejlődött világban, hanem mert ilyen, még akár csak embernek sem nevezhető lényeket ültettek trónra, így aztán a probléma nevével összeforrt főnököt, csak mint legfőbb gonoszt lehet megnevezni, nem egyéb módon, mint sehogy, a probléma pedig a továbbiakban sem szünetel, hanem dicső páncélt öltve a ragadozók keresztes lovagjának mozgatójává válik szépen lassan, vagy talán olyan gyorsan, minek sebességét fel sem fogom, de létét mindenképpen, így azt elmondhatom, hogy tudom, miért nem akarok itt lenni, azt viszont nem tudnám közölni senkivel sem érthető indokokkal alátámasztva, hogy mindezek ellenére miért maradok ezen a helyen továbbra is; bár annak, hogy eme probléma a világ minden táján elburjánzó rákként terül szét, begyűrűzik az egyházakba is, és megfolytja őket a szellemiség átalakításával, így akadályozva a létet bárhová nézek, és így alakítva pusztulattá mindent körülöttem; igen, talán ezt tudnám mondani, vagy kifejezhetném ezt akár annak tudatában, hogy a levegőben nem csak a pusztulatból szivárgó mérges gázok bűzei, de azok mérge sem kímél senkit, és agyukat a rohadás eszi meg, ezért óvatosan, és közérthetően csak annyit kellene mondanom a megértéshez, hogy magas a fizetésem.
A probléma látogatását követően a gondok nem állnak meg, mert a munka abból áll, hogy kattintok, majd leütök pár billentyűt, kattintok kettőt-hármat, majd ismét a billentyűzetet püfölöm, az ujjaim pedig úgy járnak rá, akár egy profi zongoristáé, a negyedikes zongoraest első harminc helyezettjét bemutató eseményen, valahol az első és a harmincadik helyezett szintje között folyamatosan fluktuáló teljesítménnyel, de itt persze még nem áll meg az „s” betűvel kezdődő angol gyilkosság szó, hanem előszedek egy tollat, mely szigorúan csak a legócskább minőségű lehet, és véletlenül sem egy ceruzát, hogy lejegyezzek egy félig ragadós cetlire valami ostobaságot, melyre később reagálni kell, hogy a reagálás képességét ne veszíthessem el az évek során, ahogy egyre csak fejlődök, azonban itt inkább ez a folyamat visszafelé történik sok értelemben, így a telefon felkapkodása csak annak a folyamatos szertartásnak a része, melyben egy hívő kiélheti a problémái okozta feszültségét, azonban ez semmivel sem különb, mint más vallás szertartása, ezért mit sem ér belső munka, vagy egyáltalán belső nélkül, pusztán marad, ami mindig, szóval marad a vérnyomáscsökkentő és fájdalomcsillapító bogyók szorgalmas szopogatása, vagy a tehetősebbeknek a pszichológusként is ismert pap előtt történő gyónás, míg én a kávét szürcsölés és a bagó szívás helyett, a testem nem kímélve a nap végéig ülve maradok, majd fájdalmak közepette végzem a robotoknak kitalált munkát, ahogy épp nekem jobban teszik, mert a kirúgásom csak az ő csődjüket jelenti, az enyémet nem, mert anyámhoz bármikor visszamehetek lakni; ő szeret, ő mindig azt mondja nekem, hogy jó fiú voltam, hogy a főnökömet megfeszítené, és a kollégáim bunkók, de persze ez természetes, mivel egy anya dolga a szeretet, a fiú dolga pedig a férfivá érés, abban a világban viszont ahol a pusztulat már kialakult, és minden nap abban a förtelemben gázolunk, amit a világi vágyak hordtak össze erre a helyre, a szeretet sem más sok esetben egy apró, kötelező gesztusnál, vagy annak kényszeres ismételgetésénél, ahogy az iroda túlsó felén ülő asszonyság rendre bemutat a külföldiából hozott drága csokik szétosztásának rítusával, de én ezek majszolásának sem úgy állok neki, mint a bárki más itt, hanem leütöm a billentyűt, majd kattintok, és abban az időben, amíg az üvöltve csapkodás kimegy, a telefon nem cseng, a gép pedig csak egy betöltő csíkot mutat, bekapok egyet, annak reményében, hogy a mai napot talán jobbá teszi, ha megpróbálok alkalmazkodni a naponta tonnaszámra cukrot és zsírt fogyasztó ”elit”-hez, vagy mondjuk úgy, hogy az elitnek eme tévképzetéhez, hogy a felém irányuló hangok ne csak nekik legyen vicces.
Természetesen nem vetem meg a humort, ha az a megfelelő irányban áll tőlem messze, és nem a tárgya vagyok, vagy az okozója, hanem puszta véletlenből épp belekeveredek a nevetés tárgyát képező szituációba, amit itt, ahol a legnagyobb probléma a mosdóhasználati szokásaim, vagy inkább azok túlzottan gyakori megnyilvánulásai, ahogy az idegtől, mely a rajtam nevetés képében ül belém, állandóan szeretnék egy másik helyen ülni, majd a fejem fogva elsírni magam… bár ezt a luxust nem adhatom meg nekik, mert a képemre írt egykori zokogás nyomai csak még nagyobb hévvel adna nekik lehetőséget az abúzálásomra, ha már egyszer nem elég a folytonos finanszírozása a kényelmüknek, vagy az a tény, hogy én dolgozok itt a legkeményebben mind közül, annak ellenére is, hogy állandó célpontja vagyok az üvöltve csapkodó nyakon dagadó ereknek, vagy a vörös színű büdös leheletnek, ahogy az minden reggel bebizonyosodik; bár adódnak kivételek ez alól, mikor néha napján a túlzott hangerő pusztán a fejhallhatómból indul ki, nem pedig más torkából, aki történetesen még a döntéseket is hozza annak a hangnak a lenyomatához hasonlóan, kiről minden reggel, majd délután az utamon, ahogy a busz útján is folyamatosan dalokat hallok…, és ő nem nevet rajtam, nem élezi a nyelvét a tetteimen vagy azok elmulasztásán, csak ítélkezik felettem, mikor az életemnek vége szakad, vagy megbüntet ha olyat vétettem, de ezek… ezek semmik az ő tetteihez képest, ezért sem viccesnek sem tragikusnak nem nevezhetem a helyzetemet.
Puszta önuralomból és önmegtartóztatásból jöttem el ma is az „időben” helyett a túlóra végeztével, majd kilépve a nap birodalmába először a semmit sem látás fényességében úszkálva, azt sem tudva, hogy merre megyek éppen, a lábam a megszokott irányban vitt tovább, majd kifordult alólam, amint nekiütköztem az egyik járókelőnek, és nagy szentségelésbe fordult a nap vége, majd lökdösődésbe, és hatalmas gesztusokkal távozásba, az anyám emlegetése mellett, mert ő mindig megértett, ahogy az a dolga, ezért felé vettem az irányt, hogy a régi idők emlékét felidézve ne csak a szobámba menjek, hanem először megnézzem magamnak az övét, és vele együtt őt magát, majd beszélgessünk egy jót, de ehhez természetesen először végig kellett ülnöm azt a közel fél órát, amíg a busz a zavaró tekintetek tüzében elvitt ából bébe, majd megállt, hogy a felszállóktól először ne tudjak leszállni, majd mégis csak leszálljak a nagy szállásban pedig fennhagyjam a bámészkodókat; bár az is igaz, hogy ők nem egyedüliek, itt csak azért nem néznek rám, mert már kinézegették magukat és inkább félrefordítják a fejüket, mely tele van gőggel, pénzzel, és annak a mutatásával, mennyire gazdagok a felszínen, egyben mennyire szegények alant, majd az én fejem sem marad magasan, lehajtom, nehogy bárkinek a szemében azt a világot lássam, ami nem létezik, csak pusztulat, csak tömény gyarlóság, csak a világi világ, a szellemiség halálában, a szellem, majd a lélek holtával pedig egybeköthetően elmúlik majd ez is, vagyis véget ér a világnak ez a veszett kutya módjára élése bele a vakvilágba, vagy az üzekedő állatok, mint; főképp a nyulak gyorsaságával tudnék párhuzamba állítani, zabálják fel a megemészthető bármit, egyben saját magukat, hiszen itt az utcán körbenézve sem látok egyebet, mint cicomázott házakat, rothadásnak nyomát sem mutató autókat, vagy épp olyan biciklit mely az egy havi fizetésembe kerülne megvenni, mindez pedig a szomorúság semmi más, mert a könnyeim ugyan befelé folynak, a sírásom hangos, méghozzá annak a kórusnak a hangja, amit már évek óta hagyok a fejembe két oldalról üvölteni, mert megláttam a valóságot, megláttam a képzelet mögötti sivár pusztaságot, ahogy a pusztulatban fürdőzve a gyarlóság tengere borítja, a felszivárgó, felböfögött mérges gázok pedig nem egyebek az embert lerántó mérgeknél, melyekből annál több jár valakinek minél inkább különb a birkacsordánál, ahogy én is, ahogy magam is megkaptam eme mérgek hatalmas dózisát, mitől a szenvedésem már nem… nem…
Hazaérve az a szag fogad, melyet már három napja egyre erősebben érzek, de ez igazából semmi más, mint annak a jele, hogy hív magához, hogy ő is szeretne már magánál tudni, ahogy én is őt, de még vigyáznom kell anyámra, nem engedhetem, hogy a legyek lepjék el, vagy a férgek mocorogjanak a bőre alatt, és naponta többször is le kell mosdatnom, mert a seb, melyet rajta ejtettem túl mély lett, de ő egy jó asszony, mindig megbocsájt nekem, ezért ezt is megbocsájtotta, csak fel kellett takarítanom, mikor megtettem, majd felöltöztetni a kedvenc ruháiba, lefektetni a kedvenc műsora elé, és vele együtt nézni azt a bizonyos sorozatot, ahogy épp ma készültem ugyanerre a műveletre, de az ajtón nem találtam be egy kék ruhás férfitől, aki azzal traktált, hogy nem mehetek a közelébe az egyetlen embernek, aki jó volt velem életem során, helyette arra kért, magyarázzam el neki, miért fekszik a tévé előtt a mocskában, a levében ázott ruhákban, amire persze választ nehezen tudtam adni, mert való igaz, míg dolgozom senki sem törli le a homlokáról az izzadságot, vagy hessegeti el a legyeket róla, és emiatt be is költözött pár kukac a bőre alá, amiket igyekszem kiszedni belőle, de hát mit tehetnék, mikor mennem kell minden nap a pusztulaton keresztül?, nem tehetek mást, sem egyebet az igyekezetnél, anya pedig mindezt csendesen meghálálja azzal, hogy nem szól bele az életembe, azonban a rendőr nem akarta elfogadni, hogy szégyellem magam a tisztántartása miatt, ehelyett arra kért, ne akarjak ellenkezni, mert ő itt bizony megbilincsel, és csak rontanék vele a helyzetemen, ha kapálózni kezdenék vagy elfutnék, de én nem értettem; mióta jár a fürdetés elmulasztásáért ilyen fajta bánásmód?, NEM, ez semmi egyéb annál az illúziónál, melyet a saját fejükbe táplálnak, és ami miatt nem hagynak engem békében élni a szellemi síkon, hanem molesztálnak, abúzálnak, megfogják a két kezem, majd a földre teperve a lapockáim közé teszik a térdüket, nehogy felkelhessek, és elfuthassak, melyet amúgy sem tennék, hiszen ez nem egyéb egy félreértésnél, vagy annak a furcsa tréfálkozásnak egy újabb nevetséges formája, amit bent kapok minden nap a normális életemért cserébe; bár inkább csak arra törekszem, mintsem normális lenne, mert ha az lenne anya nem ilyen sorozatot szeretne, hanem egy másikat, melyet én szeretek, és azt nézhetnénk együtt, nem veszve össze azon, hogy épp melyiket kell bámulni a reklámok között, és az sem lenne olyan közel, ami ennek a vitának a végét eldöntötte pár nappal ezelőtt, bár most sok mindent megadnék azért, hogy az a tárgy egyszerre a csoda folytán a kezembe kerüljön és a kék ruhás urat is csendre utasíthassam vele, ahogy azt megtettem anyámmal, és a kutyával, mert túl sokat ugattak bele az életembe.