A lét elviselhetetlen biztonsága

Az átlagos napok legszürkébbikének reggelén, Kiss Endre a megszokott készülődéseinek befejezése után, kilépett az ajtón, bezárta azt, majd beszállt a liftbe. A jól öltözött férfi arra a munkahelyre igyekezett, melyet szívből gyűlölt, mely öltönybe kényszerítette, ráerőltette szakállának eltüntetésére és még hajviseletét sem kímélte. Ez a hely olyan gyötrelmesnek bizonyult számára a magas fizetése ellenére, hogy már koraharmincas éveire negyvennek tűnt, elkezdett őszülni és minden percben azt számolta, mikor indulhat haza onnét. Mikor konstatálta, hogy ez a nap sem lesz más, megnyomta a gombot, ami a szerkezetet a földszinti megállójába irányította, majd várni kezdett kissé álmosan és meggyötörten.
A fémdoboz, melyben egyedül utazott, általában pár másodperc, talán egy perc alatt ér le a hatodikról, most azonban valami furcsaságot tapasztalt a férfi. Először nem tűnt fel neki semmilyen különös esemény, hiszen még teljesen az ébredésének befejezésével foglalkozott az agya, így pedig elsiklott afölött, hányszor látta ugyanazt a számot a szinteket mutató kijelző képernyőjén. Lefelé tartott. Folyamatos süllyedést tapasztalt, ahogy annak lennie kellett, de túlzottan lefoglalta az aznapra tervezett meeting, a dizájnerekkel történő egyeztetés és a rengeteg hibakód, melyeket előző héten kaptak a program tesztelése során, amin dolgozott a csapatával. Az járt a fejében, hogyan fogja leüvölteni valaki a késedelemért, vagy épp neki, kit kellene leüvöltenie, mikor felfigyelt arra, ami már egyértelmű lehetett volna akárki számára, aki nem a saját világába mélyedve ácsorog; a lift nem akart megérkezni. Rápillantott a számokra, a gombokra, a kis ablakra, melyen át a világ legunalmasabb látványa fedezhető fel az egymást ismétlő fémajtók és födémek váltakozása képében, majd újra a számokra. Még mindig nem vált világossá számára, hogy már két emeletet haladt le ennyi idő alatt, mégsem lát egyebet, mint a második emelet jelzését.
Először nem értette, a tekintete cikázott, „megállt?” gondolta, de az érzései, az ellenkezőjét állították, teste közölte vele a lefelé haladást, szemével látta az egymás után suhanó emeleteket. A kijelző kettest mutatott. Először az okosórájára nézett, a képernyő feketén maradt, hiába tett vele akármit. Visszavitte szemét a kezelőpanelre, ismét lejárta vele azokat a köröket, de nem változott semmi. A kijelző kettest mutatott. Elővette telefonját, mely szintén nem akart bekapcsolni, hiába nyomta az egyetlen fizikai gombot rajta, hiába érintette meg bármilyen módon, az nem válaszolt. Ismét lejátszotta az előbbi kört, de a kijelző kettest mutatott. Kezei remegni kezdtek, reakciói egyre gyorsultak, kapkodott. Táskájából elővette a laptopot, melyet a cégtől kapott és megkeserítette az életét azzal, hogy a folyamatos rendelkezésre állás miatt lehetetlen időpontokban beeső munkák elvégzésére kötelezte, hiszen megfigyelő szoftvereket tartalmazott. A cipzár először beakadt, majd kissé visszahúzta, és újra el, minek hatására ismét beakadt, csak jobban. Rángatta, amíg át nem jutott ezen a szakaszon, hogy hozzáférjen a táska tartalmához. Próbálta kinyitni a hordozó rekeszén belül, viszont az nem nyílt eléggé a bekapcsolásához. „Mindjárt leérek, nem kéne elővenni, hogy aztán pakolhassam vissza, miközben a lépcsőházba próbálok jutni” futott át az agyán, majd tekintetével ismét pásztázni kezdett. Az emeletek suhantak el, a kijelző kettest mutatott. Káromkodva előrántotta a laptopot, papírok estek ki a táskából, és az is a padlón kötött ki, de végre hozzáfért az eszközéhez. A bekapcsoló gombot megnyomva annak teljes csendjére lett figyelmes. Se kép, se hang. Nyomta a bekapcsoló gombot sokszor, hosszan, röviden, de kihagyásokkal, semmi sem segített. Ez az eszköz ugyanúgy reagált, mint a másik kettő. Lerakta a szanaszét heverő többi tárgy közé, majd újabb kört tett meg a tekintete. A kijelző kettest mutatott.
Hosszan figyelte, vajon változik-e, bármi történik, és ekkor vette észre, hogy a szám ugyan eltűnik, mintha a következőnek adná át a helyt, de visszatér. Pont úgy, ahogy ő is ragaszkodott korábban a jelenlegi pozíciójához a cégen belül. Hiába kerülhetett volna oda egy fiatalabb és tehetségesebb, félt tőle, ezért meggondolva magát, egy kifogással elintézte annak helyben maradását, és egyúttal a sajátját is. A kijelző kettest mutatott. Erről eszébe jutott, mennyire elhanyagolta a nyelvtanulást az iskolái során, mennyivel előrébb lehetne, ha külföldiekkel dolgozhatna, ahelyett, hogy a hazai viszonyokat próbálja túlélni, de a helyzetén ez nem segített. A lift vészhívójára tenyerelt, ugyanúgy próbálta működésre bírni, mint a korábbi eszközöket. Ez sem nyikkant meg egy pillanatra sem. A technika cserben hagyta. Hiába tanult programozónak, értett az áramkörökhöz és dolgozott bonyolult projekteken; itt ez kevésnek bizonyult. „Egy csavarhúzóval kicsavarhatnám azt a panelt, aztán a kábeleket…”, viszont szerszámot sosem hordott magánál. Körmét ugyan segítségül hívhatta volna, ha nem előző nap vágja tövig, így hiába próbálkozott ezzel. A kijelző kettest mutatott.
Csapkodni kezdett, próbálta elhúzni a belső ajtót, dühöt és kétségbeesést érzett a pánikon kívül. Magát kezdte ostorozni, amiért beszállt a liftbe ahelyett, hogy lépcsőt használt volna, ahogy azt eldöntötte már pár hónappal ezelőtt. Az elhatározása azonban sosem lett megvalósítva, mert mindig a „majd holnap” csapdájába esett bele. Talált rá kifogást, miért kell ezúttal a lába helyett a gépet használnia a fel vagy lejutásra. Ugyan nem számított elhízottnak, izmok se nagyon akadtak rajta; magas, vékony termete mellé egy egészségessé vastagító zsírpárnahálózat jutott a testére. Ezzel feltűnésmentessé vált a satnyasága, de ebben a pillanatban, mikor a fém ajtót akarta kirángatni a helyéről, kifejezetten rosszul jött ez a teljesen elhanyagolt fizikum. Kifulladt és megállt szünetet tartani, az izmai fájdalomtól lüktettek egyes testrészein, majd a panelre pillantott. A kijelző kettest mutatott. „Hogy?” kiáltott fel kérdőn, „Meddig megy még lefelé?”, „Miért nem mentem gyalog?”. Érzelmektől elárasztva, saját épségével nem törődve, addig csapkodott, húzta az ajtót, verte magát a lift különböző falaihoz, hogy bizonyos pontokon a zöldes zúzódások mellett még vérző sebeket is szerzett magának. A férfi megállt és hirtelen felfelé kezdett tekinteni, mikor beléhasított a felismerés, hogy az általa látott amerikai akciófilmekben sokszor leszedik a liftek felső paneljét, hogy azon keresztül felmásznak az aknába. A valóság azonban kiábrándította, hiszen ez nem egy fikciós történet, melynek a főszereplőjeként csodával határos módon nem csak kitöri a fedelet, ami két méter negyven centiméter magasan helyezkedik el, majd felhúzza magát, át a keletkezett lyukon, annak ellenére, hogy egyetlen testnevelés órán sem mutatott hasonló képességet; ez a valóság. A lift teteje teljesen zártnak bizonyult, sehol egy szerviz nyílás, egy illesztés, semmi. Endre ekkor rogyott össze a szerkezet hátuljában és összetörve, tehetetlenül bámult maga elé. Újra ránézett a számokra, a gombokra, az ajtó ablakára. A kijelző kettest mutatott, ő pedig az öklével a padlót és a hátfalat ütötte. „Miért?” kiáltott fel hangosan, majd a gondolataiba mélyedve elkezdte végigpörgetni lelki szemei előtt a történteket. Hibát keresett.
Sorra vette azokat az eseményeket, melyek ebbe a helyzetbe hozták. Nem kérte ki a szabadnapokat, melyeket erre a hétre tervezett, mivel sok munkája akadt. Már második napja lehetett volna otthon, az ágyában fetrengve, sorozatokat nézve, vagy a saját projektjein dolgozva. A magának tett ígéretét sem fogadta meg, miszerint tenni akar az egészségéért és a lépcsőzést választja, mint a rutinjába könnyen beépíthető napi mozgás. Elgondolkodott az eszközei töltöttségi szintjéről, az előző napi eseményeket sorra vette, viszont akadtak emlékei a töltőkábelek alkalmazásáról. Készülődés közeben még egy podkesztet is hallgatott a telefonjáról; annak feltöltve kellene lennie. Újból próbálkozott a technika életre keltésével, de semmi. Majd a kijelzőre nézett, ami kettest mutatott. „Megőrültem?” kérdezte magától félig a fejében kimondva, félig pedig megállapításként jelentkező félelem formájában. A nemértés démonja szállt rá, mindent és mindenkori cselekedeteit kérdőjelezte meg, hogy valami logikát találjon a történésekben. Már legalább harminc emeletet látott elsuhanni, pedig csak hatnak kellene lennie, ezen felül pedig a számok… azok a számok… A kijelző kettest mutatott. Folyamatosan ezt, semmi mást, csak ezt. Egyáltalán nem változott, olyan állandó jelleggel szerepelt konzekvensen minden egyes emeletnél a kijelzőn, mint ahogy a férfi élete zajlott. Újra és újra, a mókuskerékben, a napok egymás utáni teljes önismétlésében. Nem akadt hely másnak, pont, ahogy Endre életében sem maradt meg egyetlen nő sem. Már elkeseredésében arra gondolt, hogy férfiakkal próbálkozzon, hátha őket könnyebb megtartani, de a gondolattól is hányingere lett, így sosem ültette át az elképzelését a gyakorlatba. A kijelző kettest mutatott. Tehetetlennek érezte magát, pont annyira, mint az élete többi területén, ahol mindig változásra gondolt, de az állandóságot választotta. Maradt az informatika, a multinacionális cég rabszolgájának élete, a teste elhanyagolása, az emberi kapcsolatainak hiánya, a párkapcsolatainak folyamatos kudarca. A két diploma ellenére az eszét egyszer sem használta arra, hogy az élete boldogabb legyen, vagy legalább kicsit megváltozzon valamilyen irányba. A kijelző kettest mutatott. Pont, mint az élete; ez is elégségest jelent, semmi többet.
A kijelzőre pillantott, ami kettest mutatott, majd a sorban elsuhanó födémekre és vissza. A kijelző kettest mutatott. Tehetetlenségében inkább elkezdett beletörődni az aznapi kudarcába. A kijelző kettest mutatott. Az ismerős érzés, hogy a történések felett nincs kontrollja… A kijelző kettest mutatott. Ez töltötte el valamilyen bizarr biztonságérzettel. A kijelző kettest mutatott. A hamis biztonság persze semmilyen módon sem [A kijelző kettest mutatott.] segített neki túlélni ezt az egészet. Vegetált, ahogy egész életében [A kijelző kettest mutatott.], ebben a szituációban is vegetált Kiss Endre [A kijelző kettest mutatott.]. Alakulhatott volna máshogy [A kijelző kettest mutatott.], a történések [A kijelző kettest mutatott.] más irányt [A kijelző kettest mutatott.] is vehettek [A kijelző kettest mutatott.] volna [A kijelző kettest mutatott.]. Csak akarat [A kijelző kettest mutatott.], semmi más [A kijelző kettest mutatott.], elhatározás [A kijelző kettest mutatott.] kell, [A kijelző kettest mutatott.] ami neki [A kijelző kettest mutatott.] nem akadt [A kijelző kettest mutatott.]. Egyáltalán [A kijelző kettest mutatott.] semennyi [A kijelző kettest mutatott.]. A [A kijelző kettest mutatott.] lift [A kijelző kettest mutatott.] lefelé [A kijelző kettest mutatott.] hal[A kijelző kettest mutatott.]adt to[A kijelző kettest mutatott.]vább [A kijelző kettest mutatott.], n[A kijelző kettest mutatott.]e[A kijelző kettest mutatott.]m [A kijelző kettest mutatott.] [A kijelző kettest mutatott.]t[A kijelző kettest mutatott.]ö[A kijelző kettest mutatott.]r[A kijelző kettest mutatott.]ő[A kijelző kettest mutatott.]d[A kijelző kettest mutatott.]v[A kijelző kettest mutatott.]e[A kijelző kettest mutatott.] a körülményekkel. Le, le és le. [A kijelző kettest mutatott.]

Endre elveszett, feladta, a segítséget várta és tehetetlenül kuporgott maga alá vizelve, nyöszörögve, sírva és előre-hátra dülöngélve. A kijelző kettest mutatott. A pokolban érezte magát.

2023.12.23-án reggel 7:11-kor egy idős nő hívta a mentőket, mert eszméletlen férfit talált a földszinten álló liftben. A helyszínre érkezők megállapították, hogy az illető aznap hét óra tíz perckor ismeretlen okból elhunyt.