A.P.Art Gallery Symbols kiállítás: Élmények a kiállítással kapcsolatban

Két nappal ezelőtt megkezdődött a kiállítás, melyre mostanában készülődtem. Kissé kapkodva sikerült végrehajtanom az ide vezető lépéseket, mert nem várt módon egybeesett egy bakonyi utazással a szervezése és emiatt a megnyitóra is épphogy sikerült időben eljutnom. Annyi biztos, hogy bántam volna, ha nem veszek rajta részt, mert ez volt életem első olyan kiállítása, ahol én is kiállítottam, és megnyitóval indult.

Az odavezető úton kissé még megkeveredve, a gondolataim félig a bakonyi dombok között, félig valami random matematikai probléma megoldására, félig a mesterséges nyelvem következő lépésére koncentrálva és félig a random zenére figyelve, mintha egyszerre képes lennék ennyifelé szakadni. Ahogy közeledtem a helyszínhez, egyre inkább rendeződtek a belső képzelgéseim és arra kezdtem koncentrálni, milyen lehet majd a megnyitó. Persze nem vagyok jós, így a fejemben cikázó képek kevésbé hasonlítottak a valóságra, ráadásul a csontrezgéses fülhallgatóm is megadta magát közvetlenül az odaérés előtt. Eltört szegényem 🙁 . Ez kizökkentett és az izgalmam átment egy vegyes düh, félelem, boldogság és önmonitorozás keverékbe. Gyakran megkapom, hogy az érzelmeim egyértelműen leolvashatók az arcomról, ezért meglehetősen furcsa látvány lehettem. Persze enélkül sem szoktam túlzottan konvencionális élményt nyújtani a külsőmmel, mivel nagyjából mindig olyan elegáns ruhákat és kiegészítőket hordok, amikkel kilógok a tömegből. Emellett pedig művészként a viselkedési furcsaságok sem kerülnek el.

Belépve a Galéria ajtaján, az utam először egy kis tanácstalan ácsorgást követően a lépcsőhöz vezetett, amin túl a műveim leadásának helyszíne lapult. Kis idő után a hasonszőrű sorstársak és kísérőik szintén így tettek; vártunk. Várakozásunk során megkérdezte tőlem az egyik ember, akiről később kiderült, hogy szintén kiállító; valami olyasmit, ami a művész mivoltom felől érdeklődött. Először átfutott rajtam; honnét sikerült ilyen egyszerűen eltalálnia, de aztán konstatáltam, hogy én megint kilógok, így fura művésznek hihetett teljes joggal 😃 . Miután leengedtek minket és mindenki megérkezett a kiállítóterembe, elindult a megnyitó.

Elsőként énekes, zenés, táncos produkció, ami számomra nagyon érdekes volt, mivel nem értek a tánchoz. Azt meg tudom mondani, hogy a mozgás során valaki vét-e lépéshibát, vagy a földön landolása egy nem tervezett esés eredménye-e, viszont a művészeti részét valamiért abszolút nehéz megértenem. Ellenben a zenei produkcióval, de a lépésekre, karmozdulatokra, a test cikázására koncentrálva abból keveset hallottam. Inkább összeállt ez a három egy multiszenzoros élménnyé és tanultam a tánc művészetének felismerését. A következő szakasz egy szavalás lett. Meglepődtem ezen a fordulaton, de ezt már sokkal jobban értettem, hiszen én írok verseket és néha próbálok szavalni is. Persze utóbbi a közelében sincs a produkciót előadó illető képességeihez képest, ezért csodálattal vegyes analízist futtattam a fejemben, míg hallgattam. Utoljára egy kisebb monológ jött, ami a szimbólumokról szólt. Akadtak ebben a szövegben olyan részek, melyek nekem nem jutottak volna eszembe, a produkció pedig kifogástalan retorikával megáldva zajlott, ezért ezt is élveztem hallgatni.

Szélnek eresztésünket megelőzően még elkészült pár kép a művészekről. Az kissé bénán jött ki, mert a nevünk felsorolásával kellett volna a fotóhoz egyesével gyülekeznünk, azonban páran, mint például én, már a képkészítés szándékának kifejezését hallva, előre lépett. Ezzel kissé megzavartuk a megnyitó menetét az akaratunkon kívül. Nem tudom, mi lehetne erre a megfelelő megoldás, hiszen ebben a formában fennáll a veszélye annak, hogy a két nappal korábban történteket a következő alkalommal is eljátsszák, ha meg úgy lenne ez felvezetve, mint egy iskolában "most egyesével kihívok mindenkit, gyűljünk össze egy fotóra" 😅, akkor azt hiszem kellemetlenül érintene mindenkit, vagy legalább a többséget. Mindenesetre a fotók elkészültek, majd szétszéledtünk és gyönyörködtünk egymás munkáiban.

Mivel egyedül voltam, elég könnyen észrevettem, mennyire maguk kis világában vannak az emberek. Azokkal csoportosultak, akikkel érkeztek, ami persze természetes, de furcsa élményt nyújtott. Úgy éreztem magam kívülállónak, mint már sokszor azokban a társaságokban, amiket nem én választok meg, mint a random céges buli, az osztályterem, vagy az ismerős baráti társasága. Egyszerre tartoztam oda és voltam kívülálló. Laza tíz perc után, vagy talán még több idő elteltével azért vegyessé váltak a társaságok bizonyos pontokon. A szociális képességeim a béka segge alatt vannak, ezért csak akkor sikerült beszélgetésbe elegyednem egy másik kiállítóval, mikor már szinte mindenki más lelépett és három-négy ember szédelgett a teremben. Végül ez olyan jól sikerült, hogy a kávézóban megittunk közösen egy bármit és elbeszélgettünk a művészetünkről, a kiállításról, illetve pár mellékes témáról, melyek az életünket érintik.

Összességében nagyon kellemes élménnyé vált számomra ez, és remélem, hogy nem csak a megnyitó, de a mentorprogram is hasonló érzelmeket kelt majd bennem, mivel számomra ez nem csak egy kiállítás, hanem egyben tanulás is a következő egy hónapban.